Az előszóban; Nemere István „Magyarország története” trilógiájának harmadik részéhez, magyar nyelvi fordítása, eszperantó és angol nyelvről.

E trilógia harmadik részében tapasztalható az európai majd a világtörténelem hatásának visszhangja a magyar történelemben. Ez időben mindig inkább szekunder hatással, ami a mai napig is egy bizonyos konzervatív reakcióban nyilvánul meg. A kiindulópontban egy dialektikus előnyt lehet találni, ami azonban az idő és a fejlődés hatása alatt teljesen megfordul.

Az un. „felvilágosodás kora”, kellett volna, hogy felváltsa és felvilágosítsa a „sötét középkort”. Azonban ne várjunk sokat tőle, mert a felfedezések és a tudomány meggyorsult fejlődésével a humánus-szellemi tudományok nem tudtak önállóan lépést tartani. Nem akarva lemaradni a fejlődésben a szellemi tudományok, a természettudományokra támaszkodva, hamis eredményekhez jutottak, amelyek társadalmi katasztrófákat provokáltak.

Következtek az uralom elleni felkelések, forradalmak az elnyomás ellen, rendszerváltó revolúciók, polgárháborúk dúltak ugyanazon népek táborában, melyek azután nemzetek közé is kiterjedtek. A társadalmakban lényeges szociális ellentétek alakultak ki. A gazdaság fejlődésével a polgárosodás állt a nemesi privilégiumok ellen. Míg a szociális ellentétek, majd a polgári kapitalizmusban és a kizsákmányolt proletariátusban torkoltak.

Ezek a társadalmi ellentétek dialektikus viszonyai mindent elsöprő, forradalmakat robbantottak ki, melyek mindegyike terror rezsimekben végződtek. Úgy a francia forradalom a jakobinus diktatúrában, mint az orosz októberi forradalom a kommunista diktatúrában. Mindezek a társadalmi világot megmozgató események nagy hatással voltak a magyar történelem kialakulására is.

Magyarországon közvetlen kinyilvánításában mutatkozott ezeknek az eseményeknek a hatása a nacionalizmus és fasizmus kialakulásában. A nacionalizmus a polgárosodás közvetlen következménye volt, majd a fasizmus a dialektikus ellentéte lett a kommunizmusnak. A reális átélése ezeknek történelmi folyamatoknak, utólag megadta ennek a népnek a tapasztalati lehetőséget, tanulni ezekből a tragikus eseményekből.

A magyarok leginkább a konzervatív oldalon voltak találhatók, inkább ott, ahol a megszokottat védték. A fejlődés revolúciója és a konzervativizmus ellentéte a háborúk kitöréséig fajult el. Napóleon a revolúció vívmányait egész Európára akarta kényszeríteni. A monarchiák eleinte győzedelmesen ellent tudtak állni.

Napóleont legyőzték, de a társadalmi fejlődést nem lehetett megállítani. Ezt belátni, két un. világháború kényszerített bebizonyítani.

Ezekben az időkben a magyarok a Habsburg Monarchia oldalán voltak, amiből a magától érthető konzervativizmus következett. Nem kevés magyar befolyással a Habsburg Monarchiában a feudalizmus csúcspontja lett elérve. Gazdaságának táj szerint, éghajlatilag kedvezően fekvő országok, egy közös állami hatalommal lettek összefogva, mely egészen a késő középkorig Európában (politikailag ekkor világot is jelentette) mint nagyhatalom tudott működni. Majd 500 évet profitált ebből Ausztria.

Ez a középkori előny azonban a későbbi fejlődő korszakokban dialektikusan hátrányba fordult, ami a társadalmi tovább fejlődést gátolta. Nem alkalmazkodva a fejlődéshez, a meglévőt erőszakkal is meg akarták tartani. Háborút provokáltak, klasszikus győzelmet remélve, majd elvesztették. Miután a győztesek, a valamikori nagyhatalmat és konkurenseiket szétdarabolták, az éppen nekik jókor jött nacionalizmus hullám segítségével.

Ez után több is veszett, mint aminek vesznie kellett volna. Ezt később lehetett tapasztalni, a nacionalista, fasiszta és kommunista diktatúrák után. Amikor most az Európai Unióban éppen azok a nemzetközi értékek hiányoznak, amelyek az akkori „Ausztria népeinek egységében” már kialakulóban voltak.

Az „ausztriai ember” vagyis az un „tereziánikus ember” évszázadokon keresztül alakult ki, a különböző népek és fajok kapcsolatában. Ők együtt éltek, dolgoztak és harcoltak, közösen ugyanazon állami uralkodás alatt. Közösen lettek elnyomva és kizsákmányolva, ugyanazon felsőbb osztályoktól. De közösen élvezték az élet örömeit is, házasságokat kötöttek, gyerekeket szültek, taníttatták őket ugyanazokban a kulturális hagyományok hatásában. Sokszor csak a megőrzött nyelvük volt az egyetlen különbség közöttük. Az uralkodó nemesek, klerikálisok, tudósok, nemzetközileg latin nyelvvel is kommunikáltak egymással, több mint 300 évig.

Ezt a „közösségi - dialogikus módot” szükséges jelenünkben kifejezni, a mai történelmi leírásokban, az eddig klasszikusan, leginkább csak „dialektikus ellentétekben” közölt, különböző uralkodók egymás elleni háborúzások helyett vagy után. Hogy ez az új stílus meg tudjon történni jelenünkben, szükséges volt különböző új tudományok kifejlődésére, őszinte, hiteles megismeréssel és azok határai képességeinek elismerésével.

Legtöbbet segített a történelmi tudományok relativizálásában a pszichológia és utána a szociológiával való kombinációja a szociálpszichológia. Új tudományok, alig több mint százévesek. Ha átgondoljuk, hogy a történelmi események leírása majdnem olyan régi, mint magában az írás. Miután csakhamar jelentkezik a klasszikus megértés rögzített kívánsága az egyetlen igazságnak, vagyis a „szent”

írások. Ebben a viszonyban tud megmutatkozni a történelem dialogikus jelenlegi megértésének fontossága és szükségessége.

A pszichológiában újabban magában keletkezett egy ágazat (eddig még nem több mint 40 éves) a „narratív pszichológia”. Mely jelenleg egyes lelki zavarok terápiájára van alkalmazva, elmeséléssel. Nagyon alkalmas ezt a metódust felhasználni, a „klasszikus történelem megértési zavarok terápiájára”, mely az emberiségnek már eddig oly sok szenvedést okozott.

Ezért a leghitelesebb stílus, a történeti események visszaadására narratív, vagyis elmesélő - minél előbbi annál találóbb -, a jelenlegi tudományos ismeretek alkalmazásának hozzájárulásával. De a történelmi „tudásokhoz” midig hozzá kell, hogy járuljon, az őszinte beismerése a nem teljes igazságnak. Mert a történelem problémája a múltban, nem annyira a kimutatott „tények” pontatlansága volt, hanem a leírt történelemben kimondottak „pontos hite”.

Ez a Nemerének a magyar történelmi trilógiája, az európai – és világtörténelem szerves része, amelyből általánosan is lehet tanulni. Különösen, hogy a már megtörtént hibák ne ismétlődjenek meg, mert a múltban ez már többször is megtörtént. De azzal a különbséggel, hogy most az emberiséget általánosan is illeti, nem csak egy vagy egy pár nemzetet.

Nem marad más hátra, minthogy azt, ami megtörtént, azt akceptálni kell, tetszik- e ez valakinek vagy nem. Nem használ valamely eseményt a történelem mélységéből előhozni és ünnepelni, különösen, ha az más népeket sért. Ilyen pld. Magyarországon a rendszerváltás után, megint ünnepelt „1848-as forradalom”, aminek történelmi jelentése különösen az Európa Unióban, ambivalens visszhangra talál, a többi közép-európai népeknél. Már magában az akkori új állam megnevezése sértette a többi (kb. 10-15) népet. „Ausztria” egy semleges, nemzetközi megnevezés volt, ami „keleti birodalmat” jelent. Az un. kiegyezés után meg oda lett ragasztva a „magyar” (Österreich - Ungarn).

A különböző „-izmus-ok” a történelembe már többször is megpróbálták „átlépni” a klasszikát. Azonban ezek leginkább dialektikus erőszakkal történtek, amelyeknek az eredménye, nem „átlépés”, hanem „átesés” volt, a másik oldali ellentétbe. Különösen a valóságnak a társadalmi szférája szenvedett ezektől a szélsőséges kiugrásoktól.

Társadalmi forradalmak törtek ki, amikor az idő folyása nem lett akceptálva, hanem keretek közé akarták szorítani őket. A leszorított keretek a történés változása alatt feszültek, majd explodáltak. Dogmák, törvények, szokások, társadalmi viszonyok, nem tudnak ellenállni az idő fejlődési folyamatának. Ezt észszerűen tapasztalni lehet a valóságban.

Jelenünk fontos tapasztalata a történelemből, hogy nem lehet az időt megerőszakolni. A fejlődéshez alkalmazkodni kell, a lét adekvációjában (mert a lét idő, Heidegger szerint). Figyelni azt, ami mutatkozik. De hogy meglássuk az újat, ahhoz magunkat érzékennyé kell tenni, vagyis tanulni abból, ami eddig történt és le lett jegyezve a történelemben.

Ezért fontos a történelem és a viszonyunk hozzá. Nem mindegy, hogy milyen viszonyban vagyunk. A klasszika megpróbálja a „legjobbat” állandósítani, azonban az idő kinyilvánulása ezt nem engedi meg. Meg kell találni azt a viszonyt, amelyben a lét kinyilvánításának módszere mutatkozik meg. Ami ugyanaz, mint a tapasztalat tudatosítása a tudományos megfigyelésekben, vagyis a klasszikus tudomány átlépése a valóságba.

De ennek nincs egzakt metódusa, ezért indult meg ezen az úton legelőször, kutatva a művészet, követve a tudomány megfigyeléseitől, majd tőlük tanult a társadalom. Ebben az egymást kiegészítő egységben mutatkozott meg társadalompolitikában az a határ, amit nem lehet átlépni, ha tovább akarunk létezni a világunkban. Ott lett elérve a dialektikus meggyőző művészet határa és vége. Ami nem a történelem végét jelenti, mint ahogy már egyes történészek gondolták, hanem csakis a klasszikus történelem végét.

Most kezdődik szükségesen az új dialogikus történelem, ha tovább akarunk békében élni. Ehhez dialogikusan kell gondolkodni. Ami annyit jelent, hogy tudatomba kerül, nemcsak én, az én családom, az én népem, az én nemzetem, az én stb., létezik a világon, hanem én csak akkor vagyok, ha viszonyba vagyok valakivel és valamivel. Amikor rájövök arra, hogy a teremtés számomra végtelen, átfoghatatlan, amiben magam nem tudok létezni, hanem csakis viszonyban valakihez és valamihez.

Nemere úgy dolgozta fel a magyar történelmet, mint egy szépirodalmi regényt, amely azonban minden elringató szórakoztatást felülmúl, ami általában a regényírásban szokásos. A háttérben könnyedén összeköti a történelemmel az irodalmi művészetet és a politológia, pszichológiai, szociálpszichológia tudományokkal elért új ismereteket, azon a középúton, amelyet a legtöbb olvasni tudó intelligens ember meg tud érteni.

Nemere az irodalmi nyelv művésze. Ehhez sokban hozzájárul az eszperantó nyelv tudása és annak művészi készsége. Ismeret szerint, az eszperantó egy „művésziesen összeállított nyelv” (artefarita lingvo). Ezek szerint pszichológiailag következtethető, hogy azokra, akik ezt a nyelvet perfekt beszélik és alkotásra alkalmazzák, azokra hatással van a többi nyelvet beszélők alkalmával, ideértve az anyanyelvüket is. Hozzájön a látás kör kiszélesítése és következetesen a tudás és tudomány határainak feszegetése.

Nemerénél ezek az esetek teljesen nyilvánvaló. Ő tipikusan egy olyan személy, akinél már gyerek és fiatal kora óta követni lehet, egzisztenciálisan a klasszikából való kilépést. Mármint gyerek nem szeretett iskolába járni, aztán meg, mint gimnazista egy olyan „egzotikus” nyelvet tanult meg, mint az eszperantó. Ezek a vonások közül egyik se imponál a lerögzött klasszikusoknak. De ha szétnézünk a fontosabb emberek életrajzában, legtöbb éppen ilyen karakterű alkotott valami maradandót.

Magát a történelmi tényekhez tartva, nézeteiből nem a tudományosság hiányzik, hanem a klasszikus tudomány meghatározottsága, ami megadja neki a sokoldalúság lehetőségét és az új kinyilvánulásának észrevételét. A sci-fi- regényekhez járó gondolkodásmód, kiszabadította a klasszika határai alól. Nem riadt vissza az ezotériától sem, amely a gondolkodás határaihoz vezet, oda, ahol valami más kezdődik, de még mindig nem a semmi. Keleti kultúrákban meditációval közelítik meg ezt a szférát.

Ez az új gondolkodásmód jelenünkben a történelem megértéséhez lett szükséges, mely feloldja a múlt dialektikusan tragikus történelmét, a jelen egzisztenciálisan dialogikus szükségességével.

A szociálpszichológia ismeretet segítségül véve mondható, hogy Nemerét az előbbi sci-fi és az eszperantó tette képessé, a történelmet a jelen szükséges módja szerint interpretálni, megszabadulva a klasszikus etikai bilincsektől. Ezért az egész munkássága közül a történelmet leíró művei a legfontosabbak, mert abban nyilvánul meg az előbbi írói tapasztalatainak eredménye, az új dialogikus gondolkodási mód kifejezésében.

Dialogikus gondolkodási módja demokratikusan is megnyilvánul, amikor nem határozott véleménnyel lép fel, hanem nyitva hagyja az olvasóknak saját hozzáállásukat is kialakítani. Nem erőszakolja rájuk saját véleményét, még kevésbé valamely politikai álláspontját. Ellentétben azokkal a klasszikus akadémikusokkal és néha tudósokkal is, akik féltékenyek az igazságra, sokszor annyira, hogy nem tudják elviselni a másik vagy másnak az igazságát.

Ez a történelemnek a mai napi feldolgozásához szükséges stílus, nemcsak mellékesen fontos, hanem szükséges minden féltudományosság és pszeudo objektivizmus elkerülése miatt. Egyszerűen és őszintén kimondva, hogy a történelemben és egyáltalán a szellemi tudományokban nincs az az objektivitás, amit a természet- és technikai tudományok hatására az elmúlt századokban klasszikusan akartak elődeink elérni.

Ebben a műben alkalmazott új megértési mód, nemcsak a magyar történelem szükséges dialogikus értelmezésének fontos, hanem egyben világi is, mely különösen Közép-Európában teljesen aktuális, a mostani Európai Unió tovább fejlődéséhez.



















}