Kinyilatkozott a klasszikus történelem háborúinak a vége

Ez az elöadás, Eszperantóról magyar fordítás.Látható és hallható a YouTube-on:
www.youtube.com/watch?v=GMj7xtvYSAE


Kinyilatkozott a klasszikus történelem háborúinak a vége,

a dialogikus megoldások szükségességével

Mit nevezünk történelemnek, vagyis mi a klasszikus történelem? Általában az, ami történik és elmúlik, amit többé nem lehet visszaállítani. Abból létező csak egy rész marad, ami tudatosodhat, amiből lesz a klasszika. A legtöbb része a történteknek mégis el lesz felejtve, ami az ember kevés megértő-képességéből következik.

A történelem tudatosságát a létező határozza meg. Az, ami szükséges a lét megmaradáshoz, arra emlékezünk. Katasztrófák, háborúk, negatív események, azért maradnak meg az emlékezetünkben, hogy tanuljunk belőle és majd lehetőleg elkerüljük.

De azért, mert létünk pozitívumoktól függ (pld. szeretet) a negatívokat sokszor elfelejtjük. Ezért lett felfedezve az írás, hogy ne felejtsük el, hanem tanuljunk belőlük. Mert a negatívumokból következik a tanulás és a tudás, amit írással közvetítünk és adunk át.

A pozitívoknak nincs szükségük sem tanulásra, sem tudásra. A szeretet-szerelem-ben történteket, nem is lehet szóban és írásban kifejezni, de nem is szükséges. Azt az állapotot nevezzük „paradicsominak”, amikor úgy meg vagyunk telve, hogy nem kell semmi és nem is lehet mást még hozzátenni.

Ezért a történelemben leginkább a negatív történetek vannak leírva, amióta egyes népek írástudók lettek. Ez viszonylag rövid idő, csak 4-5 ezer év, az ember fejlődésében. De vannak olyan népek is, amelyek több ezer éves írás tudásukat, csak isteni kinyilvánulások és művészi kifejezések leírására használtak, amint ők hitték (tehát csak pozitívan).

Pld. a szanszkrit nyelven írott védákat, a hivő hinduk úgy hiszik, hogy közvetlenül az istenektől lett diktálva. Ezek után érthető, hogy a hindu Indiában nem található történelmi leírás (un. negatívumok), habár a szanszkrit a világ egyik legrégibb nyelve.

A kínaiak, a Himalájától északra és keletre, már másképp gondolták. Ők Írástudó képességük óta, ami náluk is 4-5 ezer évre vezethető vissza, írásban közölték a dinasztiák hatalmi változásait, regionális háborúkat, tudományos felfedezéseket stb. Amelyekből a következő generációk tanulni tudhattak.

Hogyha az európai népeknek un. nemzeti történelmét olvassuk, kivétel nélkül feltűnnek a háborúktól agresszív leírások. Az egyik oldalon prezentálva van, a győzedelmes bátor hősiesség, míg a másik oldalon ugyanaz az esemény, mint igazságtalan veszteségben való szenvedés.

Így jelenik meg a dialektikusan klasszikus európai történelem. Mely leírási módját, mi az ógörögöktől vettük át. Akik magukat a világ központjába gondolták, helléneknek nevezve, a körülöttük lévő népeket pedig barbároknak, csak akcidentális tulajdonságokkal.

Ez a klasszikus megismerési módszer lényegében a mai napig is Európában megmaradt. Szisztematikusan megerősítve, átdolgozva a római törvényekkel, évszázadokon keresztül lerakódott a polgárok legalsó szellemi rétegébe. Mint erkölcsi szokások, szabályok, előírások stb. Amelyekhez a történelmi fejlődés folyamán, mindig nehezebb és veszélyesebb lett, egy tudatos szabad viszonyt kialakítani. Amitől azonban jelenünkben nyilvánvalóan megmutatkozott a szabadulás szükségessége.

Ebből a megismerési módból a 18-19-ik században formálódtak ki a nemzeti kultúrák, és nemzetek közötti dialektikus ellentétek, beletorkolva a 20. századi nacionalizmus katasztrófáiba. Majdnem hihetetlen, de a már két un. nagy világháború szenvedései után sem tudtak ezek a népek megszabadulni ezektől az okoktól. Ezt mutatja világosan, a mostani katasztrofális háború, Közép-Európában, a dialektikus történelem folytatásában.

Ilyenféle történelemtől az US-amerikaiak már kb. 200 évvel ezelőtt meg akartak szabadulni és kijelentették a „történelem végét”. Ez az akkori kísérlet nyilvánvalóan nem sikerült. Utána, jelenünkben F. Fukuyama történész megint hasonlóan azt gondolta, hogy a kommunizmus szétesése után megjött a „világtörténelem vége”. De ezt a megállapítást is jelenünkben tapasztalattal korrigálni kell, mert csakis a „klasszikus történelemről” lehet szó, a szociális fejlődés a történelemben továbbra is tart.

Sajnos a klasszika vége még eddig mindig nem lett általánosan megismerve, de most az emberiség a létező megsemmisítésének alternatívája elé állítva, melyben végkritikus állapot mutatkozott, ezt a helyzetet át kell gondolni. Következetesen az US-nak „megint be kellett lépni” a történelembe, hogy most megpróbálja (ha bírja) megakadályozni a létező megsemmisítését.

Mert a dialektikusan klasszikus történelem elérte a tudomány és a technika fejlődésével azt a magas szintű állapotát, amikor a nagyhatalmak az ellentéteket háborúval nem tudják már megoldani. Ebből az állapotból szükségesen következik: Hogy az új dialogikus gondolkodásnak kell a mostani problémákkal foglalkozni.

Negatív példa adóan jelent meg, kivételes tanulásra alkalmasan, a mostani un. háború Európában, Oroszország és Ukrajna között (ami ténylegesen csak összeütközés USA és Oroszország között). Mely ugyanakkor mutatja általánosan is a mostani háborúk határait, ha az ellenfelek továbbra is élve akarnak maradni a földön.

Ez ugyanakkor jelzi a klasszikus háborúk végével a klasszikus történelem végét is. Mert már úgy nem lehetséges, mint azelőtt, a klasszikus háborúk idejében, amikor a konfliktus felek minden fennálló képességüket bevetve, a győzelemért, bizonyítást akartak kapni „kinél van az igazság”. Ez a megoldás evidensen már nem funkcionál. Mert a győzelem helyett, az általános megsemmisítés fenyeget.

Ezért a mostani helyzetben a világon, klasszikus hősies harcnak semmi értelme és helye sincs, amikor győzelem nem lehetséges, mert nem marad győztes. Következetesen jelenünkben minden háború csak egy komolytalan játék, amit emberileg éretlen államfők játszanak egymással és a polgárok életével, amikor fiatal embereket az „Emberi Jogok” ellenére, megerőszakolva harcolni és megölni a másik embereket kényszerítenek.

Egyetlen megoldás fiatal egyéneknek, érett emberi lelkiismerettel, akik nem akarnak részt venni az öldöklésben, nem követni a katonai behívót, vagy a harcokból dezertálni. Jelenünkben ez az „igazi hősiesség” (ha csak a klasszikus fogalmaknál maradunk).

De már a múlt történelmében is sok példa volt, a háborúkban való öldöklés visszautasítására és a klasszikus hősiesség átlépésére. Magát visszautasító „megszentesítéssel” (itt nem volt szükséges az eklézsia beleegyezése), aminek következménye (a klasszikus államokban) hazaárulás vádjával a kivégzés következett.

Ez ugyanakkor a kereszténység lényege volt mindig és most is. Már több mint kétezer éve hirdetve, átlépni a barbarizmust és az antik klasszikus kultúrát. Aminek tényszerűen és valójában, most reálisan jelenünkben nyilvánult ki a „vége”.

Ezért ez a mostani „háború” Oroszország és Ukrajna (vagyis USA és Oroszország) között bizonyítéka annak, hogy ez az egész „háború” csak egy hazug játék, a magukat politikusoknak nevezett bohócok között, amikor (eddig még „csak”) több százezer ártatlan fiatalember üldözve, gyilkosságba sodorva van.

Máskülönben felismerhető, hogy sem Oroszország, sem USA, legvégén nem akar, nem bír, nem mer, (addig még egy örült nem lép be a játékba) egyik a másik ellen, egy klasszikusan igazi háborút indítani. De a háttérben találhatók, egyes a háborúra uszító kriminálisok, akiknek különböző érdekeik vannak a háború tovább folytatására. Vagy egy ideológiai cél, vagy csak a mostani uralmukat tovább tartani, vagy új uralmat bevezetni, vagy csak egyszerűen piszkos módon, élet-halál árán is, több pénzhez jutni stb.

A legvisszatetszőbb elfogadni azt a kényszert, amelynek a demokratikus többségben lévő egyszerű polgárok véleménye, nem tud ellenállni, annak a kriminális hatalomnak, amely a háborút folytatni akarja és megakadályoz minden béketárgyalást és béke egyezményt. Nagy tüntetések ellenére, világszerte is, nem hallgatnak a nép szavára. Ami pld. egy pár napja ezelőtt Münchenben, az un. „biztonsági konferencia” peremén történt, amikor több tízezer (50 ezerre lett saccolva) ember hangosan ordítva és transzparensekre nagy betűkkel írva „BÉKÉT” követelt.

De ahelyett, hogy a polgárok hangját meghallanák, az államfők, előbb az Európai Parlamentben, majd ezen az un. „biztonsági konferencián”, felállva tapsoltak egy olyan személynek, aki a nyugati hatalmaktól atombomba bevonását követelte a harcoló ellenfele ellen. Talán ezek a lelkesen tapsolók is, még a klasszikus dialektika módszere szerint gondolkodnak, ami már eddig is annyi szenvedést okozott az emberiségnek? Amit ez a háborúra uszító szegény bohóc még nem fogott fel.

Ezek szerint, ezt a konfliktust itt Közép-Európában nem lehet „háborúnak” nevezni. Mert a történelemben egy komoly háborúban az egymással küzdő ellenfelek minden a számukra felhasználható fegyvert bevetettek a győzelemért. Ha ez nem történik meg, akkor ezt nem lehet háborúnak nevezni, vagyis ez nem klasszikus háború.

A kezdeti barbár történelemben a vesztesek, vagy teljesen meg lettek semmisítve, (amikor egész népek lettek kiirtva) vagy később a kultúr-klasszikus időkben, a győztesek rabszolgáknak használták ki a veszteseket. Amint ez, már az ógörögöknél és később az európai klasszikus kultúrák háborúiban is, valamennyire megváltoztatva a mai napig is tart.

Részvételi sajnálat az európai kultúrában, majd a keresztényeknél jelenik meg, amikor a legyőzött, volt ellenségek többé nem lettek kiirtva, vagy rabszolgává téve, hanem „csak” politikailag kihasználva és emberi méltóságukban elnyomva.

Amint az utóbbi háborúk után tapasztaltuk, a vesztesek előbbi uralkodó rendje és területe fel lett bontva és el lett osztva. Mint pld. az első un. világháború után a nemesi privilégiumok meglettek szüntetve, majd a volt monarchia területe szét lett osztva, az előbbi elnyomott népek között. Ami egyben, a győztes hatalmak addig konkurens ellenfelét is legyengítette.

A második un. világháborúban még a klasszikus dialektika módszere szerint, bosszúval reagáltak a vesztesek, visszaesve a barbarizmus legsötétebb korába, amikor népeket akartak, és részben lettek is kiirtva. Műveletük véghezvitele (akkor még) a civilizált világ összefogásával meg lett akadályozva.

De ha ugyanazzal a metódussal vágtak volna vissza, konzekvensen a győztesek, amit ezek a barbárok alkalmaztak, akkor egy pár tettes nép tűnt volna most is el a föld színéről. Hogy ez nem történt meg, azt a keresztény-zsidó megbocsátó részvételi karakternek köszönhető, ami ugyanakkor a dialektika és a klasszikus történelem átlépését is jelenti.

Mondható, hogy a klasszikusan dialektikus történelem vége, az első és a második un. világháborúban lett „előkészítve”. Ami azután a második világháború atombombával való befejezésével kezdődött és a mai napokig tovább fejlődve tart. Azóta most már nem csak az US amerikaiaknak van atombombájuk, hanem már több másik államnak is. Ez jelenünkben a multipoláris hatalom megosztásának felel meg.

Ismétlődik-e a történelem? Hogy ha megfigyeljük az eseményeket az első és második világháború előtt és összehasonlítjuk azzal, ami most történik Európában, következtethetjük, hogy; igen. A háború utáni állapot figyelmeztet történelmileg (ha még időközben nem történik valamilyen változás), hogy az Európa Unió ugyanazt a sorsot szenvedje el, mint annak idején a több népességű Ausztria Közép-Európában.

Már akkor is versenyeztek gazdaságilag és politikailag nagy erők az USA-ban a kormány mögött, melyeknek érdekük volt legyöngíteni a már pár száz évvel nemzetközileg fejlődő több népességű Ausztriát. Felismerték a főleg Közép-Európában született nemzetköziség jelentőségét és átvitték a saját érdekszférájukba. Saját előnyükre kihasználták az itt megkezdődött nacionalizmust, ami a többnépeségű állam széteséséhez és az elvesztett háborúhoz vezetett, ami a győztes hatalmaktól az állam feldarabolását és felosztását vonta maga után.

Jelenünkben aktuálisak a kérdések: Mi értelme lehet manapság egy háborúnak? Harcolni valamely nemzeti államért, valamilyen hazáért, amikor az egész földünk veszélybe van? Nem-e határol meg egy ilyen magatartás egy egocentrikus viselkedésben, csak, a saját államhoz, saját néphez, saját családhoz, saját magához? Mi van a viszonnyal, általánosan az emberiséghez, a mi földi hazánkhoz, amely több oldalról agresszívan támadva van, a természettel, az élet környezetünkkel?

Miért van valaminek a vége? A mi időnkben, a háború közelségében, a mindent lehetségesen elpusztító, megsemmisítő fegyverek közelségében? Az ember néha, egy „mindennek vége” érzést kap.

Igen, a klasszikának általánosan, vége van. A dialektikusan klasszikus politikának, vége van. A klasszikusan erőszakos háborúnak, vége van. Mit lehet tenni, ha itt akarunk maradni, de nem akarunk mindent, magunkkal együtt lerombolva elpusztítani, megsemmisíteni?

Ekkor ajánlják magukat a dialogikus megoldások. Most ebben a háborús konflikt szituációban konkrétan a diplomácia.

Köszönöm a figyelmüket