Nemere István megkezdte egy nemzeti történelem időszerű átírását

A KLASSZIKUS NEMZETI TÖRTÉNELMEK DIALOGIKUS ÁTÍRÁSÁNAK SZÜKSÉGLETESSÉGE

Eugen Macko: Gondolatok Nemere István "Magyarország története"trilógiájához.
A YouTube-on látható és hallható ez az előadás, az alábbi szöveggel:

1. rész: www.youtube.com/watch?v=qnLQyS5IeQ0

Nemere István megkezdte egy nemzeti történelem időszerű átírását

Történelmi objektivitás? Egyetemeken megpróbálnak, amennyire csak lehet, hiteles történelem tudományokat folytatni, vagyis egy bizonyos objektivitást elérni. Ez különösen fontos lett, amióta a természttudományok és a technika egzakt kritériumoknak felelnek meg, következetesen univerzális hatást gyakorolva. Azonban ez a reneszánszban megkezdődött és a mai napig tartó követelménynek, a szellemi-szociális-történelmi tudományokban, mindmáig nem lehetett eleget tenni. Valahány múlt évszázadban ezután, ennek a tendenciának a vonalán, inkább sok féltudományos teória és feltételezés keletkezett, melyek dialektikus ellentétben álltak egymással.

Ezek megrögződött beállítottságai már több katasztrófát okoztak az emberiségnek. Miután a tudomány oda jutott, hogy tudatosak lettek saját határainak a tapasztalatai. Ezzel megváltozott az objektív valóság fogalmának hite. Többé már nem uralja a valóságot, a valamikor majd mindent megfogható objektivitás reménye, hanem helyet kaptak a mindennapi realitáshoz közelebben álló magyarázatok.

Új tudományok jelentek meg, melyek pld. száz évvel ezelőtt ilyen formában még egyáltalán nem léteztek. Ezek, tapasztalatokból kiindulva, megmagyarázzák az egyes fenomének egzakt megismerésének lehetetlenségét. Ide tartoznak, a pszichológia, szociálpszichológia, szociológia, politológia és általánosabban a filozófiában az új dialogikus gondolkodás, melyeknek kezdete már pár száz évvel ezelőtt, a művészetben való klasszika átlépésében található. Jelenünkben folytatódnak a legmodernebb tudományok ágaiban, olyan megismerések eredményei, amelyeket klasszikus keretekbe nem lehetett elérni.

Most aktuálisan az a probléma áll fenn, hogy a klasszikus formákban felhalmozódott hatalom, sokban fékezi a továbbfejlődést. Nemzeti államokban, tudományos kutatások és tanítások, amelyek nem felelnek meg az előírt programnak, nincsenek engedélyezve. Ezek a zavarok, a fejlődés és a klasszika között, eklatánsan mutatkoznak az Európai Unióban, ahol azonban létszükségű lenne a dialógikus továbbfejlődés.

Az EU további együttmaradásának szüksége van, a nemzetköziség szabad továbbfejlődésére és olyan kutatásokra, melyek elősegítik a nemzetközi demokrácia módszereinek további kidolgozását. Valami teljesen újat, ami eddig még nem létezett a történelemben, de jelenünkben egzisztenciális jelentőségű lett. Mert a nemzeti demokráciák, amelyek eddig mködtek, történelmi tapasztalatok szerint, több katasztrófát okozva, a mai helyzetben már nem alkalmazhatók.

De ha rájövünk arra, hogy a történelemben nincs objektív igazság, az még nem jelenti azt, hogy tetszés szerint írhatjuk történelmünket. Vagyis a görög eredetű klasszikus elképzelés szerint, magunkat a központba téve, a körülöttünk történteknek csak akcidentális karaktert adjunk. Ez a felfogás, az újabb korban lett egyáltalán tudatos politikai problémává, amikor megjelent a demokrácia fejlődésében, az emberi egyenjogúság.

Ez az új demokrácia figyelmen kívül hagyása, nagy hatásban okozta, a többnépességű Habsburgmonarchia szétesésének folyamatát. Amelyben nem csak az idejét múlt monarchia, nemesi privilégiumai értek véget, hanem (ami ugyanolyan fontos, de sajnos eddig nem kapott kellő figyelmet) az évszázadokon nyert, különböző népek közötti együttélés, pozitív tapasztalatai is elvesztek. Az a „köziségi elv“, nem lett felismerve, ami pld. az Amerikai Egyesült Államokat világhatalommá emelte.

A nemzetköziség és a nacionalizmus dialektikája nem lett az általános fejlődés irányába engedve, hanem az uralkodó nemességtől a monarchia megmentésére lett kihasználva. A különböző népek klasszikus kultúrája és a Francia Forradalom utáni politikai tudat kialakulása, ellentétek szítására lettek bevetve, amelyek közvetlenül a két világháború okainak alátámasztásához vezettek. A háború borzalmai a népek között nehezen gyógyítható sebeket vágtak, melyek száz év utáni egymás közötti megbocsátás folyamata következtében, jelenünkben, az EU –ban egy új dialogikus kapcsolatot nyitottak meg.

Ha megfigyeljük azokat a tényeket, amelyek a történelemből ránk maradtak, azokból fantázia nélkül (vagy legalább is csak valamennyi reális fantáziával) lehet következtetni, hogy a magyaroknak nagy részük volt a Habsburg Monarchiában megkezdett nemzetköziség továbbfejlődésének megakadályozásában. Inkább az utóbbi két nagy európai háború okainak alátámasztásában voltak talán túl nagy részük is. Belátni azokat az elkövetett hibákat, valószínűleg sokat segítene Magyarországnak az EU-beli asszimilálásában, meg a szükséges nemzetköziség kialakulásban.

Mostani szociálpszichológiai ismeretek szerint, (amelyek még száz évvel ezelőtt nem voltak tudatosak) azokat a már több évszázadi együttélés tapasztalatait tovább lehet, a jelenlegi nemzetközi együttélés formáihoz kifejleszteni. A közös egymásra való pozitív hatásokat kell a történelmi feledésből kiemelni, tudatossá tenni, hogy hiteles alapok legyenek adva a mostani (újbóli) egyesülésnek, egy nagyobb egységes Európai Unióban.

Ehhez a folyamathoz szükséges a klasszikus nemzeti történelmek átírása. Megszabadítva az egyoldalúan keletkezett ellentétektől. Tudatossá tenni azt a dialektikus mechanizmust, mely a klasszikus etikából kiindulva, az emberi kapcsolatok deformálódásához vezettek.

Rögökig vannak leülepedések a nemzeti történelmekben, melyeket csak alapos felvilágosító munkával lehet feloldani, hogy tudatosított fejlődési mozgósítás indulhasson meg. Erre az EU-ban konkrét szükségletesség mutatkozott, miután a nacionalista maradványok közvetlenül zavarják és veszélyeztetik a továbbfejlődést.

Hogy melyek azok a maradványok, melyektől fel kell szabadulni, mert a nemzet-köziségi együttlétet zavarják? Azt dialogikus gondolkodással lehet feltárni. Amikor megpróbálunk, úgymond, „a mások fejével is gondolkodni“. Átgondolni, hogy mi az ami ellentétben áll a többiekkel való békés együttéléshez? Mi az amit mi csak önző érdekből állítottunk fel? Vagy mi az ami, csak dialektikus meggyőző hiúságú, áltudású formalitás? Persze ezeket nem hogy csak nehéz, a sokszor több száz éves klasszikus megszokás, meggyőződése után megismerni, hanem még nehezebb beismerni.

De jelenünkben a beismerés nem azért történik, mindig nagyobb dialogikus dimenzióban, mert az emberiség általánosan megokosodott és belátta volna úgymond, morálisan az eddigi hibáit. Hanem a technikai fejlődés elérte a klasszikus csúcspontját, ami a lét vagy a nemlét, alternatívája elé állított bennünket. Tehát, itt kell, most dönteni, dialogikusan. Klasszikus- dialektikus meggyőzésre már nincs idő.

Ha a lét alternatíváját válasszuk, akkor meg kell kezdeni a környezethez, vagyis a társadalomhoz és a természethez a dialogikus kapcsolat felépítését. A jelenleg már többfelé megkezdett igyekvés a dialogikus viszonyok iránt, nem csak a családban, népben, nemzetben, államban, hanem az EU nemzetközi viszonyában is meg kell hogy jelenjen, ha ezt az egyesülést továbbra is meg akarjuk tartani.

Ehhez szükséges, hogy az egyes nemzetek, amelyekből az EU összeállt, a történelmileg zavaró tényezőiket feltárják, tudatosan feldolgozzák és dialogikus megbeszélésre kiállítják. Ténylegesen minden nemzetnek a saját maga történelmével kell kezdenie. Előbb ki kell keresni és ellenőrizni azokat a részeket, amelyek saját magában is feltűnnek, hogy nem fedhetők a valósággal. Azután meg nyitottnak kell maradni és válaszolni, a más népek-nemzetek kritikájára is.

Mindez alkalommal, ha igazi békés kiegyezést akarunk, fel kell hagyni a klasszikus ideál „igazi igazságával", ami konsekvensen, klasszikusan sem létezik (és soha nem is létezett), ami a számtalan történelmi tragédia okozása bizonyítja. A dialektikus „meggyőző művészetet“, mely a klasszikus hősiesség, büszkeségével (butaságával) a történelemben több katasztrófába torkollott, csakis dialógikával lehet átlépni.

A dialogikus elem, amely már amióta történelmet ismerünk, mindig létezett, de a dialektikus erőszaktól a mai napokig is vissza lett szorítva, habár a háttérben minden dialektikát tartott és tart (ezért olyan nehéz a dialógikát a dialektikától megkülönböztetni). Szükségletessége a 20. század második felében, a nemzetközi politikában jelent meg, nyilvánvalóan a lét és megsemmisítés alternatívájában.

Ez az emberiség számára jelenünkben egzisztenciálisan fontos téma, a dialógika megértése és praktikus alkalmazása, aktuális kifejezésre jut Nemere István „Magyarország Története“ című művében. Konkrétan lehet benne felismerni a dialogikus elemeket, a történelem új gondolkodási mód szerinti interpretálásában, mely a múlt klasszicista történelem írás szükségszerű átlépését reprezentálja.

Nemere eltalálta azt a hangot és műfajt, ahogyan történelemről manapság aktuálisan még lehet írni. Literális bravúrral fejezi ki azt, ami kimondható, minden elragadtatott túlzás nélkül, felhasználva a régi fennmaradt krónikákat, értelmileg alkalmazva a legújabb humán tudományos ismereteket, redukálva azokra a tartalmakra, melyek még tényekkel alátámaszthatók.

Nem kihagyva, hanem rámutatva olyan túlzásokra is, melyek nacionalista romantikus buzgóságban keletkeztek, amelyeknek azonban racionális bizonyítékai hiányoznak. Leginkább ezek az irracionális túlzások azok, amelyek különösen a környező népeket provokálják, sokszor mélyen meg is sértik. Ezeket kell kimondani, nem szabad elhallgatni, szellemileg-lelkileg feldolgozni, ha szükség van rá, bocsánatot kérni és viszonozva a megbocsátást elvárni. Ebben rejlik a jelen idők szükséges dialógikája.

Nemere nemzetközi színvonalú hozzáállása a magyar történelemhez, közvetlen nemzetközi tapasztalataiból ered, s nem utolsó sorban, hanem lényegesen az eszperantó befolyásának eredményeképpen. Annak a dialógikusan, különböző nyelvekből, művészileg összállított, a klasszikus lingvisztikát átlépő nyelvnek a hatása, amelynek kezdeményezője L. Zamenhof, történelmileg is teljesen, az új dialogikus gondolkodás megjelenésének idejéhez tartozik.

E magyar történelmi trilógia második részében, követhető a középkori magyar történelem legtragikusabb periódusa. Magyarország felemelkedése európai nagyhatalmú szintre és visszaesése a majdnem teljes eltünésig a térképről. Hunyadi család sikerei a török támadások vissza verésével, majd Mátyás király birodalma. A mohácsi csata elvesztése utáni összeomlás és a török megszállás.

Mindezek a történelmi események, a mai napokig, szociálpszichológiailag megfigyelhető hatásokat gyakoroltak e nép szellemi öntudatára és nemzetközi viszonyaira, amelyek sok esetben ambivalens viselkedési formákban jelennek meg. Ezekre az időkre vezethetők vissza azok a lelki benyomások, melyek mélyen e nép tudata alatt rejlenek és a mai korszerű tudományok analízisével kimutathatók.

Szociológiai, politológiai és pszichológiai kutatásokkal magyarázható jelenségek, melyek (különösen külföldieknek) az eddig kevésbé érthető történelmi eseményeket és reagálásokat megvilágosíthatják. Az idő mélységéből kiemelve és kimutatva, azokat a tényeket, melyek a magyarokat a múlt történelmében többszöri tragédiába sodorták.

Nemere leírásában ott találhatók a háttérben, ezek az új tudományok (melyek 100 évvel ezelőtt ilyen formában még nem léteztek) megismerései és alkalmazásai, amelyek átlépik az egyoldalú klasszikus idealizmust, ami az utóbbi évszázadokban katasztrofális megnemértést okozott Európa népei között.

Sorsdramaturgiát, irodalmi művészetével alkalmazva, rámutat a múlt azon negatív fejleményeire, melyek ezeket a tragédiákat okozták. Literális szépirodalmi bravúrral, emocionális túlzás nélkül, narratívan közli azokat az eseményeket, amelyek a bekövetkezett katasztrófákhoz szükségszerűen vezettek.

Mátyás halála után összeomlott a magyar nagyhatalom, elsősorban a nemesség széthúzása miatt, ami annyira legyengítette az országot, hogy nem tudott közös erővel az iszlám-török támadásoknak ellenállni. Következett 150 éves török megszállás és elnyomás. A törökök visszaszorítása után, jött a Habsburg Monarchia kiterjedése a korábbi magyar területekre is.

Erdély úgynevezett „aranykora”, egész Magyarországra vonatkozólag relatív. Ami akkor történik, amikor az ország legtöbb része török uralom alatt áll, sőt Erdélyt is felügyelik a törökök. Olyannyira idegen ez az „aranykor”, hogy a jelenben ez az egykori „magyar birodlom” része már nem is tartozik az országhoz.

Ez idők alatti különböző hatások, a később újabb széthúzások okai lettek, melyek a kuruc és labanc ellentétekben nyilvánultak meg. Ebben a viszonyban mutatkozott új formában a régi kelet- nyugat európai ellentét, melynek vonala még a mai napokig is Magyarországon keresztül vezet.

Egyik oldalon a kelet-európai szellemi felfogás különbsége, még Konstantinápoly idejének hatásából, mely csakhamar egy Európán kívül álló vallás hatására eltörökösödött. Ebbe az állapotba egy bizonyos megnyugvás nyilvánult meg, a kurucok oldaláról. A másik oldalon maradtak az un. labancok, akik Nyugat-Európa felé hajlottak, a katolikus habsburgok felé.

A magyarok itt voltak Közép-Európa közepén, a két áramlat vonalától elválasztva, kelet és nyugat között. Az ellentétek megerősítéséhez hozzájárult, az éppen abban az időszakban jelentekezett protestantizmus a katolikus oldal ellen. Amely persze az ellentét másik felére hajtotta a kedélyeket, amiért Erdélyben a protestantizmus erősebben kialakult

Ez a különbség a mai napokig is szociálpszichológiailag követhető, a mostani magyarok véleményében és álláspontjaiban. Egyik oldalon ott van a hűség Európa iránt, másik oldalon a kiábrándultság a nyugattól való magukra hagyása miatt, a többszöri keletről jövő veszélyekben, amikor a magyarok, nemcsak magukat, hanem Nyugat- és Észak-Európát is védve elvérezve harcoltak.

Ebben a korszakban a 15-17 -ik századig több világ változást okozó esemény történt. A reneszánszban megkezdődött a görög-római- klasszika felújítása, mely a tudománynak és művészetnek adott fellendülést, megszabadulva a középkori dogmáktól. Mátyás király udvarában más országok tudósai, művészei fordultak meg, akiktől a magyar urak az idők aktuális tudását sajátíthatták el.

A navigáció és hajózási technika fejlődésével felfedezték Amerikát. Megkezdődött a kivándorlás, ami több európai országban a fokozódó szociális feszültségek lazításához vezetett, de ezeknek az államoknak a legyengüléséhez is hozzájárult. Ugyanakkor amikor Dél-Európát, az iszlám vallás felvételével, egy megerősödött kaukázusi török nép veszélyeztette. Bizáncot fővárosával elfoglalták. Észak-Afrikából már a Pireneusi félsziget felé irányultak és a Balkán félszigeten keresztül indultak Közép-Európa majd Észak-Európa felé.

Az un. „keresztény Európát” ebben az időben azonban lényegesen más problémák foglalkoztatták. Sokaknak fontosabbak, mint egy közös európai veszély elhárítása. Ekkor a keresztény vallásnak nem csak az előbbi kelet-nyugat- európai skizmát kellett eltűrnie, hanem nyugaton magában is ellentét alakult ki, Róma ellen a protestantizmusban.

Martin Luther a Biblia fordításával, protestáns szellemben kialakult a klasszikus német nyelv, amellyel „nemzeti kultúra” alapult meg, ellentétben a „világot átfogó” katolicizmussal. Ennek hatására, megkezdődött a többi európai népeknél is a klasszikus nyelvek, kultúrák és nemzetek kialakulása, amik majd a jövő problémáit fogják okozni.

Nemerénél fontos kiemelni, a mai dialogikus viszonyok szükségessége miatt, hogy nem marad következetesen a klasszikus etikai szokások elfogultságánál, ami különösen a nemzeti történelmek leírásánál, a negatív elhagyásával szokott megjelenni. Hanem magyarázattal megemlíti (persze már az új tudományok háttéri ismeretével) az emberi természet gyöngeségeit is. Melyek uralkodókat, királyokat, császárokat sem kímélik, sőt közeli rokoni házassági kapcsolataik miatt, sok esetben szellemi zavarokban szenvedő gyermekek születését okozzák, akik aztán fogyatékosan még trónra is kerültek.

Egy ilyen szellemi deficittel rendelkező uralkodó, kibírhatatlanul növelhette a már úgy is elnyomott és kihasznált nép helyzetét. Függetlenül attól, hogy melyik háborús táborhoz tartozott a nép, járványos betegségek, éhség, az ellenséges és sokszor saját katonáiktól is kifosztó rablásoktól szenvedtek.

Az un. „aranykor” relatív rendezettsége, utána katasztrofális pestis járványba és kannibalizmusba vezető éhségbe torkollt. Az ellenfelek váltakozása újabb háborúkhoz vezetett, mely a rabszolgakereskedelem felvirágzását hozta magával. Velencének szüksége volt gályás hajómozgatókra, így jól fizettek a rab foglyokért. Ehhez szükség volt a háborúra, ami magáncélú vá vált. Ha a zsoldosok nem kapták meg fizetésüket egyszerűen átálltak az ellenséghez.

A 16-17 –század fő problémái azokból a lerögződött társadalmi különbségekből eredtek, melyeket a keresztény eklézsia is már „isten akaratának” nyilvánított. Habár hatalmuk a klasszikus rabszolgatartó társadalom elleni küzdelemből eredt, hogy „minden ember egyenlő Isten előtt”. Szükségszerűen következett egy új társadalmi rend erőszakos kiharcolása, amely a fejlődés lépcsőjén egy magasabb fokot jelentett, de még mindig messze volt a kereszténység ezen alap kijelentésétől.

Amint tapasztalható volt ebben a történelmi korszakban, a legnagyobb problémák ezekből a viszonyokból keletkeztek. Egyik oldalon a nemesi privilégiumok, amivel ezek maguk közt sem tudtak egymással kibékülni, konkurencia, irigység, hatalomvágy, a klasszikus erények negatív megnyilvánulásában, másik oldalon meg a nép könyörtelen kizsákmányolása és elnyomása.

Új korszak mutatkozik a 17 -ik század végén. Talán „felvilágosodás korának” nevezhető, meghatározva milyen téren. A racionális gondolkodás és a tudomány nagyobb teret foglal el magának, a még mindig nagyhatalmú vallási és klasszikus dogmák mellett. Miután a vallási dogmák mindig jobban oldalra szorultak, a klasszikus dogmák újabb idealista interpretációkkal nagyobb teret hódítottak maguknak. Ezek majd a 18-20 -ik században társadalom ideológiai problémákat fognak okozni.

E trilógia harmadik részében tapasztalható az európai majd a világtörténelem hatásának visszhangja a magyar történelemben. Ez időben mindig inkább szekundáris hatással, ami a mai napig is egy bizonyos konzervatív reakcióban nyilvánul meg. A kiindulópontban egy dialektikus előnyt lehet találni, ami azonban az idő és a fejlődés hatása alatt teljesen megfordul.

Az un. „felvilágosodás kora“ kellett volna, hogy felváltsa és felvilágosítsa a „sötét középkort“ . Azonban ne várjunk sokat tőle, mert a felfedezések és a tudomány meggyorsult fejlődésével a humánus-szellemi tudományok nem tudtak önállóan lépést tartani. Nem akarva lemaradni a fejlődésben a szellemi tudományok , a természettudományokra támaszkodva, hamis eredményekhez jutottak, amelyek társadalmi katasztrófákat provokáltak.

Következtek uralom elleni felkelések, forradalmak az elnyomás ellen, rendszerváltó revolúciók , polgárháborúk dúltak ugyanazon népek táborában, melyek azután nemzetek közé is kiterjedtek. A társadalmakban lényeges szociális ellentétek alakultak ki. A gazdaság fejlődésével a polgárosodás állt a nemesi privilégiumok ellen. Míg a szociális ellentétek, majd a polgári kapitalizmusba és a kizsákmányolt proletáriátusba torkolltak.

Ezek a társadalmi ellentétek dialektikus viszonyai mindent elsöprő, forradalmakat robbantottak ki, melyek mindegyike terror rezsimekben végződtek. Úgy a francia forradalom, jakobinus diktatúrában, mint az orosz októberi forradalom, a kommunista diktatúrában. Mindezek a társadalmi világot megmozgató események nagy hatással voltak a magyar történelem kialakulására is.

Magyarországon közvetlen kinyilvánulásban mutatkozott ezeknek az eseményeknek a hatása a nacionalizmus és fasizmus kialakulásában. Nacionalizmus a polgárosodás közvetlen következménye volt, majd a fasizmus a dialektikus ellentéte lett a kommunizmusnak. A reális átélése ezeknek történelmi folyamatoknak, utólag megadta ennek a népnek a tapasztalati lehetőséget, tanulni ezekből a tragikus eseményekből.

A magyarok leginkább a konzervatív oldalon voltak találhatók, inkább ott, ahol a megszokottat védték. A fejlődés revolúciója és a konzervativizmus ellentéte háborúk kitöréséig fajult el. Napóleon a revolúció vívmányait egész Európára akarta rákényszeríteni. A monarchiák eleinte győzedelmesen ellent tudtak állni. Napóleont legyőzték, de a társadalmi fejlődést nem lehetett megállítani. Ezt belátni, két un. világháború kényszerített bebizonyítani.

Ezekben az időkben a magyarok a Habsburg Monarchia oldalán voltak, amiből a magától érthető konzervativizmus következett. Nem kevés magyar befolyással a Habsburg Monarchiában a feudalizmus csúcspontja lett elérve. Gazdaságának táj szerint, éghajlatilag kedvezően fekvő országok, egy közös állami hatalommal lettek összefogva, amely egészen a késő középkorig Európában (politikailag ekkor világot is jelentette) mint nagyhatalom tudott működni. Majd 500 évet profitált ebből Ausztria.

Ez a középkori előny azonban a későbbi fejlődő korszakokban dialektikusan hátrányba fordult, ami a társadalmi továbbfejlődést gátolta. Nem alkalmazkodva a fejlődéshez, a meglévőt erőszakkal is meg akarják tartani. Háborút provokáltak, klasszikus győzelmet remélve, majd elvesztették. Miután a győztesek, a valamikori nagyhatalmat és konkurenseiket szétdarabolták, az éppen nekik jókor jött nacionalizmus hullám segítségével.

Ez után több is veszett, mint aminek vesznie kellett volna. Ezt később lehetett tapasztalni, a nacionalista, fasiszta és kommunista diktatúrák után. Amikor most az Európai Unióban éppen azok a nemzetközi értékek hiányoznak, amelyek az akkori „Ausztria népeinek egységében“ már kialakulóban voltak.

Az „ausztriai ember“ vagyis un „tereziánikus ember“ évszázadokon keresztül alakult ki, a különböző népek és fajok kapcsolatában. Ők együtt éltek, dolgoztak és harcoltak, közösen ugyanazon állami uralkodás alatt. Közösen lettek elnyomva és kizsákmányolva ugyanazon felsőbb osztályoktól. De közösen élvezték az élet örömeit is, házasságokat kötöttek, gyerekeket szültek, tanítatták őket ugyanazokban a kulturális hagyományok hatásában. Sokszor csak a megőrzött nyelvük volt az egyetlen különbség közöttük. Az uralkodó nemesek, klerikálisok, tudósok, nemzetközileg latin nyelvvel is kommunikáltak egymással, több mint 300 évig.

Ezt a „közösségi- dialogikus módot“ szükséges jelenünkben kifejezni, a mai történelmi leírásokban, az eddig klasszikusan, leginkább csak „dialektikus ellentétekben“ közölt, különböző uralkodók egymás elleni háborúzások helyett vagy után. Hogy ez az új stílus meg tudjon történni jelenünkben, szükséges volt különböző új tudományok kifejlődésére, őszinte, hiteles megismeréssel és azok határai képességeinek elismerésével.

Legtöbbet segített a történelmi tudományok relativizálásában a pszichológia és utána a szociológiával való kombinációja a szociálpszichológia. Új tudományok, alig több mint száz évesek. Ha átgondoljuk, hogy a történelmi események leírása majdnem olyan régi, mint magában az írás. Miután csakhamar jelentkezik a klasszikus megértés rögzített kívánsága az egyetlen igazságnak, vagyis a „szent“ írások. Ebben a viszonyban tud megmutatkozni a történelem dialogikus jelenlegi megértésének fontossága és szükségessége.

A pszichológiában újabban magában keletkezett egy ágazat (eddig még nem több mint 40 éves) a „narratívpszichológia“. Mely jelenleg egyes lelki zavarok terápiájára van alkalmazva, elmeséléssel. Nagyon alkalmas ezt a metódust felhasználni, a „klasszikus történelem megértési zavarok terápiájára“, amely az emberiségnek már eddig oly sok szenvedést okozott.

Ezért a leghitelesebb stílus, a történeti események visszaadására narratív, vagyis elmesélő -minél előbbi annál találóbb-, a jelenlegi tudományos ismeretek alkalmazásának hozzájárulásával. De a történelmi „tudásokhoz“ mindig hozzá kell hogy járuljon, az őszinte beismerése a nem teljes igazságnak. Mert a történelem problémája a múltban, nem annyira a kimutatott „tények“ pontatlansága volt, hanem a leírott történelemben kimondottak „pontos hite“.

Ez a Nemerének a magyar történelmi trilógiája, az európai – és világtörténelem szerves része, amelyből általánosan is lehet tanulni. Különösen, hogy a már megtörtént hibák ne ismétlődjenek meg, mert a múltban ez már többször is megtörtént. De azzal a különbséggel, hogy most az emberiséget általánosan is illeti, nem csak egy vagy egy pár nemzetet.

Nem marad más hátra, minthogy azt ami megtörtént, azt akceptálni kell, tetszik- e ez valakinek vagy nem. Nem használ valamely eseményt a történelem mélységéből előhozni és ünnepelni, különösen ha az más népeket sért. Ilyen pld. Magyarországon a rendszerváltás után, megint ünnepelt „1848-as forradalom“, aminek történelmi jelentése különösen az Európa Unióban, ambivalens visszhangra talál, a többi közép-európai népeknél. Már magában az akkori új állam megnevezése sértette a többi (kb. 10-15) népet. „Ausztria“ egy semleges, nemzetközi megnevezés volt, ami „keleti birodalmat“ jelent. Az un. kiegyezés után meg oda lett ragasztva a „magyar“ (Österreich-Ungarn).

A különböző „-izmusok” a történelembe már többször is megpróbálták „átlépni” a klasszikát. Azonban ezek leginkább dialektikus erőszakkal történtek, amelyeknek az eredménye, nem „átlépés”, hanem „átesés” volt, a másik oldali ellentétbe. Különösen a valóságnak a társadalmi szférája szenvedett ezektől a szélsőséges kiugrásoktól.

Társadalmi forradalmak törtek ki, amikor az idő folyása nem lett akceptálva, hanem keretek közé akarták szorítani őket. A leszorított keretek a történés változása alatt feszültek, majd explodáltak. Dogmák, törvények, szokások, társadalmi viszonyok, nem tudnak ellenállni az idő fejlődési folyamatának. Ezt ésszerűen tapasztalni lehet a valóságban.

Jelenünk fontos tapasztalata a történelemből, hogy nem lehet az időt megerőszakolni. A fejlődéshez alkalmazkodni kell, a lét adekvációjában (mert a lét idő, Heidegger szerint). Figyelni azt, ami mutatkozik. De hogy meglássuk az újat, ahhoz magunkat érzékennyé kell tenni vagyis tanulni abból, ami eddig történt és le lett jegyezve a történelemben.

Ezért fontos a történelem és a viszonyunk hozzá. Nem mindegy, hogy milyen viszonyban vagyunk. A klasszika mepróbálja a „legjobbat” állandósítani, azonban az idő kinyilvánulása ezt nem engedi meg. Meg kell találni azt a viszonyt, amelyben a lét kinyilvánulásának módszere mutatkozik meg. Ami ugyanaz mint a tapasztalat tudatosítása a tudományos megfigyelésekben, vagyis a klasszikus tudomány átlépése a valóságba.

De ennek nincs egzakt metódusa, ezért indult meg ezen az úton legelőször, kutatva a művészet, követve a tudomány megfigyeléseitől, majd tőlük tanult a társadalom. Ebben az egymást kiegészítő egységben mutatkozott meg társadalmi politikában az a határ, amit nem lehet átlépni, ha tovább akarunk létezni a világunkban. Ott lett elérve a dialektikus meggyőző művészet határa és vége. Ami nem a történelem végét jelenti, mint ahogy már egyes történészek gondolták, hanem csakis a klasszikus történelem végét.

Most kezdődik szükségesen az új dialogikus történelem, ha tovább akarunk békében élni. Ehhez dialogikusan kell gondolkodni. Ami annyit jelent, hogy tudatomba kerül, nemcsak én, az én családom, az én népem, az én nemzetem, az én stb. , létezik a világon, hanem én csak akkor vagyok, ha viszonyba vagyok valakivel és valamivel. Amikor rájövök arra, hogy a teremtés számomra végtelen, átfoghatatlan, amiben magam nem tudok létezni, hanem csakis viszonyban valakihez és valamihez.

Nemere úgy dolgozta fel a magyar történelmet mint egy szépirodalmi regényt, amely azonban minden elringató szórakoztatást felülmúl, ami általában a regényírásban szokásos. A háttérben könnyedén összeköti a történelemmel az irodalmi művészetet és a politológia-szociál-pszichológiai tudományokkal elért új ismereteket, azon a középúton, amelyet a legtöbb olvasni tudó intelligens ember meg tud érteni.

Nemere az irodalmi nyelv művésze . Ehhez sokban hozzájárul az eszperantó nyelv tudása és annak művészi készsége. Ismeret szerint, az eszperantó egy „művésziesen összeállított nyelv” (artefarita lingvo). Ezek szerint pszichológialiag következtethető, hogy azokra, akik ezt a nyelvet perfektül beszélik és alkotásra alkalmazzák, azokra hatással van a többi nyelvet beszélésük alkalmával, ideértve az anyanyelvüket is. Hozzájön a látás kör kiszélesítése és következetesen a tudás és tudomány határainak feszegetése.

Nemerénél ezek az esetek teljesen nyilvánvalóak. Ő tipikusan egy olyan személy, akinél már gyerek és fiatal kora óta követni lehet egzisztenciálisan a klasszikából való kilépést. Már mint gyerek nem szeretett iskolába járni, aztán meg mint gimnazista egy olyan „egzotikus” nyelvet tanult meg mint az eszperantó. Ezek a vonások közül egyik se imponál a lerögzött klsszikusoknak. De ha szétnézünk a fontosabb emberek életrajzában, legtöbb éppen ilyen karakterű alkotott valami maradandót.

Magát a történelmi tényekhez tartva, nézeteiből nem a tudományosság hiányzik, hanem a klasszikus tudomány meghatározottsága, ami megadja neki a sokoldalúság lehetőségét és az új kinyilvánulásának észrevételét. A sci-fi- regényekhez járó gondolkodásmód, kiszabadította a klasszika határai alól. Nem riadt vissza az ezotériától sem, amely a gondolkodás határaihoz vezet, oda ahol valami más kezdődik, de még mindig nem a semmi. Keleti kultúrákban meditációval közelítik meg ezt a szférát.

Ez az új gondolkodásmód jelenünkben a történelem megértéséhez szükséges lett, mely feloldja a múlt dialektikusan tragikus történelmét, a jelen egzisztenciálisan dialogikus szükségletességével.

A szociálpszichológia ismeretet segítségül véve mondható, hogy Nemerét az előbbi sci-fi és az eszperantó tette képessé, a történelmet a jelen szükségletes módja szerint interpretálni, megszabadulva a klasszikus etikai bilincsektől. Ezért az egész munkássága közül a történelmet leíró művei a legfontosabbak, mert abban nyilvánul meg az előbbi írói tapasztalatainak eredménye, az új dialogikus gondolkodási mód kifejezésében.

Dialogikus gondolkodási módja demokratikusan is megnyilvánul, amikor nem határozott véleménnyel lép fel, hanem nyitva hagyja az olvasóknak saját hozzáállásukat is kialakítani. Nem erőszakolja rájuk saját véleményét, még kevésbé valamely politikai álláspontját. Ellentétben azokkal a klasszikus akadémikusokkal és néha tudósokkal is, akik féltékenyek az igazságra, sokszor annyira, hogy nem tudják elviselni a másik vagy másnak az igazságát.

Ez a történelemnek a mai napi feldolgozásához szükséges stílus, nem csak mellékesen fontos, hanem szükséges minden fél tudományosság és pszeudo objektivizmus elkerülése miatt. Egyszerűen és őszintén kimondva, hogy a történelemben és egyáltalán a szellemi tudományokban nincs az az objektivitás, amit a természet- és technikai tudományok hatására az elmúlt századokban klasszikusan akartak elődeink elérni.

Ebben a műben alkalmazott új megértési mód, nemcsak a magyar történelem szükségletes dialogikus értelmezésének fontos, hanem egész Közép-Európának, mely teljesen aktuális az Európai Unióban.

Köszönöm a figyelmüket