Elöszó Nemere István „ Magyarország története“ trilógiájának elsö részéhez

Történelmi objektivitás? Egyetemeken megpróbálnak, amennyire csak lehet, hiteles történelem tudományokat folytatni, vagyis egy bizonyos objektivitást elérni. Ez különösen fontos lett, amióta a természttudományok és a technika egzakt kritériumoknak felelnek meg, következetesen univerzális hatást gyakorolva. Azonban ez a reneszánszban megkezdödött és a mai napig tartó követelménynek, a szellemi-szociális-történelmi tudományokban, mindmáig nem lehetett eleget tenni. Valahány múlt évszázadban ezután, ennek a tendenciának a vonalán, inkább sok féltudományos teória és feltételezés keletkezett, melyek dialektikus ellentétben álltak egymással.

Ezek megrögzödött beállítottságai már több katasztrófát okoztak az emberiségnek. Miután a tudomány oda jutott, hogy tudatosak lettek saját határainak a tapasztalatai. Ezzel megváltozott az objektiv valóság fogalmának hite. Többé már nem uralja a valóságot, a valamikor majd mindent megfogható objektivitás reménye, hanem helyet kaptak a mindennapi realitáshoz közelebben álló magyarázatok.

Új tudományok jelentek meg, melyek pld. száz évvel ezelött ilyen formában még egyáltalán nem léteztek. Ezek, tapaszatlatokból kiindulva, megmagyarázzák az egyes fenomének egzakt megismerésének lehetetlenségét. Ide tartoznak, a pszichológia, szociálpszichológia, szociológia, politológia, s általánosabban a filozófiában az új dialógikus gondolkodás, melyeknek kezdete már pár száz éve ezelött, a müvészetben való klasszika átlépésében található. Jelenünkben folytatódnak a legmodernebb tudományok ágaiban, olyan megismerések eredményei, melyeket klasszikus keretekbe nem lehetett elérni.

Most aktuálisan az a probléma áll fenn, hogy a klasszikus formákban felhalmozódott hatalom, sokban fékezi a továbbfejlödést. Nemzeti államokban, tudományos kutatások és tanítások, melyek nem felelnek meg az elöírt programnak, nincsenek engedélyezve. Ezek a zavarok, a fejlödés és a klasszika között, eklatánsan mutatkoznak az Európai Unióban, ahol azonban létszükségü lenne a dialógikus továbbfejlödés.

Az EU további együttmaradásának szüksége van, a nemzetköziség szabad továbbfejlödésére és olyan kutatásokra, melyek elösegítik a nemzetközi demokrácia módszereinek további kidolgozását. Valami teljesen újat, ami eddig még nem létezett a történelemben, de jelenünkben egzisztenciális jelentöségü lett. Mert a nemzeti demokráciák, amelyek eddig müködtek, történelmi tapasztalatok szerint, több katasztrófát okozva, a mai helyzetben már nem alkalmazhatók.

De ha rájövünk arra, hogy a történelemben nincs objektiv igazság, az még nem jelenti azt, hogy tetszés szerint irhatjuk történelmünket. Vagyis a görög eredetü klasszikus elképzelés szerint, magunkat a központba téve, a körülöttünk történteknek csak akcidentális karaktert adjunk. Ez a felfogás, az újabb korban lett egyáltalán tudatos politikai problémává, amikor megjelent a demokrácia fejlödésében, az emberi egyenjogúság.

Ez az új demokrácia figyelmen kivül hagyása, nagy hatásban okozta, a többnépességü Habsburgmonarchia szétesésének folyamatát. Amelyben nem csak az idejét múlt monarchia, nemesi privilégiumai értek véget, hanem (ami ugyanolyan fontos, de sajnos eddig nem kapott kellö figyelmet) az évszázadokon nyert, különbözö népek közötti együttélés, pozitiv tapasztalatai is elvesztek. Az a „köziségi elv“, nem lett felismerve, ami pld. az Amerikai Egyesült Államokat világhatalommá emelte.

A nemzetköziség és a nacionalizmus dialektikája nem lett az általános fejlödés irányába engedve, hanem az uralkodó nemességtöl a monarchia megmentésére lett kihasználva. A különbözö népek klasszikus kultúrája és a Francia Forradalom utáni politikai tudat kialakulása, ellentétek szítására lettek bevetve, melyek közvetlenül a két világháború okainak alátámasztásához vezettek. A háború borzalmai a népek között nehezen gyógyítható sebeket vágtak, melyek száz év utáni egymás közötti megbocsájtás folyamata következtében, jelenünkben, az EU –ban egy új dialógikus kapcsolatot nyitottak meg.

Ha megfigyeljük azokat a tényeket, amelyek a történelemböl ránk maradtak, azokból fantázia nélkül (vagy legalább is csak valamennyi reális fantáziával) lehet következtetni, hogy a magyaroknak nagy részük volt a Habsburgmonarchiában megkezdett nemzetköziség továbbfejlödésének megakadányozásában. Inkább az utóbbi két nagy európai háború okainak alátámasztásában voltak talán túl nagy részük is. Belátni azokat az elkövetett hibákat, valószinüleg sokat segítene Magyarországnak az EU-beli asszimilálásában, meg a szükséges nemzetköziség kialakulásban.

Mostani szociálpszichológiai ismeretek szerint, (amelyek még száz évvel ezelött nem voltak tudatosak) azokat a már több évszázadi együttélés tapasztalatait tovább lehet, a jelenlegi nemzetközi együttélés formáihoz kifejleszteni. A közös egymásra való pozitiv hatásokat kell a történelmi feledésböl kiemelni, tudatossá tenni, hogy hiteles alapok legyenek adva a mostani (újbóli) egyesülésnek, egy nagyobb egységü Európai Unióban.

Ehhez a folyamathoz szükséges a klasszikus nemzeti történelmek átírása. Megszabadítva az egyoldalúan keletkezett ellentétektöl. Tudatossá tenni azt a dialektikus mechanizmust, mely a klasszikus etikából kiindulva, az emberi kapcsolatok deformálódásához vezettek.

Rögökig vannak leüllepedések a nemzeti történelmekben, melyeket csak alapos felvilágosító munkával lehet feloldani, hogy tudatosított fejlödési mozgósítás indulhasson meg. Erre az EU-ban konkrét szükségletesség mutatkozott, miután a nacionalista maradványok közvetlenül zavarják és veszélyeztetik a továbbfejlödést.

Hogy melyek azok a maradványok, melyektöl fel kell szabadulni, mert a nemzet-köziségi együttlétet zavarják? Azt dialógikus gondolkodással lehet feltárni. Amikor megpróbálunk, úgymond, „a mások fejével is gondolkodni“. Átgondolni, hogy mi az ami ellentétben áll a többiekkel való békés együttéléshez? Mi az amit mi csak önzö érdekböl állítottunk fel? Vagy mi az ami, csak dialektikus meggyözö hiúságú, áltudású formalitás? Persze ezeket nem hogy csak nehéz, a sokszor több száz éves klasszikus megszokás, meggyözödése után megismerni, hanem még nehezebb beismerni.

De jelenünkben a beismerés nem azért történik, mindig nagyobb dialógikus dimenzióban, mert az emberiség általánosan megokosodott és belátta volna úgymond, morálisan az eddigi hibáit. Hanem a technikai fejlödés elérte a klasszikus csúcspontját, ami a lét vagy a nemlét, alternatívája elé állított bennünket. Tehát, itt kell, most dönteni, dialógikusan. Klasszikus- dialektikus meggyözésre már nincs idö.

Ha a lét alternatíváját válasszuk, akkor meg kell kezdeni a környezethez, vagyis a társadalomhoz és természethez, a dialógikus kapcsolat felépítését. A jelenleg már többfelé megkezdett igyekvés, a dialógikus viszonyok iránt , nem csak a családban, népben, nemzetben, államban, hanem az EU nemzetközi viszonyában is meg kell hogy jelenjen, ha ezt az egyesülést továbbra is meg akarjuk tartani.

Ehhez szükséges, hogy az egyes nemzetek, melyekböl az EU összeállt, a történelmileg zavaró tényezöiket feltárják, tudatosan feldolgozzák és dialógikus megbeszélésre kiállítják. Ténylegesen minden nemzetnek a saját maga történelmével kell kezdenie. Elöbb ki kell keresni és ellenörizni azokat a részeket, melyek saját magában is feltünnek, hogy nem fedhetök a valósággal. Azután meg nyitottnak kell maradni és válaszolni, a más népek-nemzetek kritikájára is.

Mindez alkalommal, ha igazi békés kiegyezést akarunk, fel kell hagyni a klasszikus ideál „igazi igazságával“ ami konsekvensen, klasszikusan sem létezik, (és soha nem is létezett) ami a számtalan történelmi tragédia okozása bizonyítja. A dialektikus „meggyözö müvészetet“, mely a klasszikus hösiesség, büszkeségével (butaságával) a történelemben több katasztrófába torkolt, csakis dialógikával lehet átlépni.

A dialógikus elem, amely már amióta történelmet ismerünk, mindig létezett, de a dialektikus eröszaktól a mai napokig is vissza lett szorítva, habár a háttérben minden dialektikát tartott és tart (ezért olyan nehéz a dialógikát a dialektikától megkülönböztetni). Szükségletessége a 20. század második felében, a nemzetközi politikában jelent meg, nyilvánvalóan a lét és megsemmisítés alternativájában.

Ez az emberiség számára jelenünkben egzisztenciálisan fontos téma, a dialógika megértése és praktikus alkalmazása, aktuális kifejezésre jut Nemere István „Magyarország Története“ címü müvében. Konkrétan lehet benne felismerni a dialógikus elemeket, a történelem új gondolkodási mód szerinti interpretálásában, mely a múlt klasszicista történelem írás szükségszerü átlépését reprezentálja.

Nemere eltalálta azt a hangot és müfajt, ahogyan történelemröl manapság aktuálisan még lehet írni. Literális bravúrral fejezi ki azt, ami kimondható, minden elragadtatott túlzás nélkül, felhasználva a régi fennmaradt krónikákat, értelmileg alkalmazva a legújabb humántudományos ismereteket, redukálva azokra a tartalmakra, melyek még tényekkel alátámaszthatók.

Nem kihagyva, hanem rámutatva olyan túlzásokra is, melyek nacionalista romantikus buzgóságban keletkeztek, melyeknek azonban racionális bizonyítékai hiányoznak. Leginkább ezek az irracionális túlzások azok, amelyek különösen a környezö népeket provokálják, sokszor mélyen meg is sértik. Ezeket kell kimondani, nem szabad elhallgatni, szellemileg-lelkileg feldolgozni, ha szükség van rá, bocsánatot kérni és viszonyozva a megbocsájtást elvárni. Ebben rejlik a jelen idök szükséges dialógikája.

Nemere nemzetköi színvonalú hozzáállása a magyar történelemhez, közvetlen nemzetközi tapasztalataiból ered, s nem utolsó sorban, hanem lényegesen az eszperantó befolyásának eredménye képpen. Annak a dialógikusan, különbözö nyelvekböl, müvészileg összállított, a klasszikus lingvisztikát átlépö nyelvnek a hatása, melynek kezdeményezöje L. Zamenhof, történelmileg is teljesen, az új dialógikus gondolkodás megjelenésének idejéhez tartozik.



Elöszó Nemere István „ Magyarország története“ trilógiájának második részéhez

E magyar történelmi trilógia második részében, követhetö a középkori magyar történelem legtragikusabb periódusa. Magyarország felemelkedése európai nagyhatalmú szintre és visszaesése a majdnem teljes eltünésig a térképröl. Hunyadi család sikerei a török támadások visszaverésével, majd Mátyás király birodalma. A mohácsi csata elvesztése utáni összeomlás és a török megszállás.

Mindezek a történelmi események, a mai napokig, szociálpszichológiailag megfigyelhetö hatásokat gyakoroltak e nép szellemi öntudatára és nemzetközi viszonyaira, melyek sok esetben ambivalens viselkedési formákban jelennek meg. Ezekre az idökre vezethetök vissza azok a lelki benyomások, melyek mélyen e nép tudata alatt rejlenek és a mai korszerü tudományok analizisével kimutathatók.

Szociológiai, politológiai és pszichológiai kutatásokkal magyarázható jelenségek, melyek (különösen külföldieknek) az eddig kevésbé érthetö történelmi eseményeket és reagálásokat megvilágosíthatják. Az idö mélységéböl kiemelve és kimutatva, azokat a tényeket, melyek a magyarokat a múlt történelmében többszöri tragédiába sodorták.

Nemere leírásában ott találhatók a háttérben, ezek az új tudományok (melyek 100 évvel ezelött ilyen formában még nem léteztek) megismerései és alkalmazásai, melyek átlépik az egyoldalú klasszikus idealizmust, ami az utóbbi évszázadokban katasztrófális megnemértést okozott Európa népei között.

Sorsdramaturgiát, irodalmi müvészetével alkalmazva, rámutat a múlt azon negatív fejleményeire, melyek ezeket a tragédiákat okozták. Literális szépirodalmi bravúrral, emócionális túlzás nélkül, narratívan közli azokat az eseményeket, amelyek a bekövetkezett katasztrófákhoz szükségszerüen vezettek.

Mátyás halála után összeomlott a magyar nagyhatalom, elsösorban a nemesség széthúzása miatt, ami annyira legyöngítette az országot, hogy nem tudott közös erövel az iszlám- török támadásoknak ellenállni. Következett 150 éves török megszállás és elnyomás. A törökök visszaszorítása után, jött a Habsburg Monarchia kiterjedése a korábbi magyar területekre is.

Erdély úgynevezett „aranykora”, egész Magyarországra vonatkozólag relatív. Ami akkor történik, amikor az ország legtöbb része török uralom alatt áll, söt Erdélyt is felügyelik a törökök. Olyannyira idegen ez az „aranykor”, hogy a jelenben ez az egykori „magyar birodlom” része,már nem is tartozik az országhoz.

Ez idök alatti kölönbözö hatások, a késöbb újabb széthúzások okai lettek, melyek a kuruc és labanc ellentétekben nyilvánultak meg. Ebben a viszonyban mutatkozott új formában a régi kelet- nyugat európai ellentét, melynek vonala még a mai napokig is Magyarországon kersztül vezet.

Egyik oldalon a kelet-európai szellemi felfogás különbsége, még Konstantinápoly idejének hatásából, mely csakhamar egy európán kívül álló vallás hatására eltörökösödött. Ebbe az állapotba egy bizonyos megnyugvás nyilvánult meg, a kurucok oldaláról. A másik oldalon maradtak az un. labancok, akik Nyugat-Európa felé hajlottak, a katolikus habsburgok felé.

A magyarok itt voltak Közép-Európa közepén, a két áramlat vonalától elválasztva, kelet és nyugat között. Az ellentétek megerösítéséhez hozzájárult, az éppen abban az idöszakban jelentekezett protestantizmus a katolikus oldal ellen. Amely persze az ellentét másik felére hajtotta a kedélyeket, amiért Erdélyben a protestantizmus erösebben kialakult.

Ez a különbség a mai napokig is szociálpszichológiailag követhetö, a mostani magyarok véleményében és álláspontjaiban. Egyik oldalon ott van a hüség Európa iránt, másik oldalon a kiábrándultság a nyugattól való magukra hagyása miatt, a többszöri keletröl jövö veszélyekben, amikor a magyarok, nemcsak magukat, hanem Nyugat- és Észak-Európát is védve elvérezve harcoltak.

Ebben a korszakban a 15-17 -ik századig több világ változást okozó esemény történt. A reneszánszban megkezdödött a görög-római- klasszika felújítása, mely a tudománynak és müvészetnek adott fellendülést, megszabadulva a középkori dogmáktól. Mátyás király udvarában más országok tudósai, müvészei, fordultak meg, akiktöl a magyar urak az idök aktuális tudását sajátíthatták el.

A navigáció és hajózástechnika kifejlödésével felfedezték Amerikát. Megkezdödött a kivándorlás, ami több európai országban a fokozódó szociális feszültségek lazításához vezetett, de ezeknek az államoknak a legyengüléséhez is hozzájárult. Ugyanakkor amikor Dél-Európát, az iszlám vallás felvételével, egy megerösödött kaukázusi török nép veszélyeztette. Bizáncot fövárosával elfoglalták. Északafrikából már a Pireneusi felsziget felé irányultak és a Balkán félszigeten keresztül indultak Közép-Európa majd észak-Európa felé.



Az un. „keresztény Európát” ebben az idöben azonban lényegesen más problémák foglalkoztatták. Sokaknak fontosabbak, mint egy közös európai veszély elhárítása. Ekkor a keresztény vallásnak nem csak az elöbbi kelet-nyugat- európai skizmát kellett eltürnie, hanem nyugaton magában is ellentét alakult ki, Róma ellen a protestantizmusban.

Martin Luther Biblia fordításával, protestáns szellemben, kialakult a klasszikus német nyelv, amellyel „nemzeti kultúra” alapult meg, ellentétben a „világot átfogó” katolicizmussal. Ennek hatására, megkezdödött a többi európai népeknél is a klasszikus nyelvek, kultúrák és nemzetek kialakulása, amik majd a jövö problémáit fogják okozni.

Nemerénél fontos kiemelni, a mai dialógikus viszonyok szükségessége miatt, hogy nem marad következetesen a klasszikus etikai szokások elfogultságánál, ami különösen a nemzeti történelmek leírásánál, a negatív elhagyásával szokott megjelenni. Hanem magyarázattal megemlíti (persze már az új tudományok háttéri ismeretével) az emberi természet gyöngeségeit is. Melyek uralkodókat, királyokat, császárokat sem kímélik, söt közeli rokoni házassági kapcsolataik miatt, sok esetben szellemi zavarokban szenvedö gyerekek születését okozzák, akik aztán fogyatékosan még trónra is kerültek.

Egy ilyen szellemi deficittel rendelkezö uralkodó, kibirhatatlanul növelhette a már úgy is elnyomott és kihasznált nép helyzetét. Függetlenül attól, hogy melyik háborús táborhoz tartozott a nép, járványos betegségek, éhség, az ellenséges és sokszor saját katonáiktól is kifosztó rablásoktól szenvedtek.

Az un. „aranykor” relatív rendezettsége, utánna katasztrófális pestis járványba és kannibalizmusba vezetö éhségbe torkolt. Az ellenfelek váltakozása újabb háborúkhoz vezetett, mely a rabszolgakereskedelem felvirágzását hozta magával. Velencének szüksége volt gályás hajómozgatókra, így jól fizettek a rabfoglyokért. Ehhez szükség volt a háborúra, ami magáncélúvá vált. Ha a zsoldosok nem kapták meg fizetésüket egyszerüen átálltak az ellenséghez.

A 16-17 –század fö problémái azokból a lerögzödött társadalmi különbségekböl eredtek, melyeket a keresztény eklézsia is már „isten akaratának” nyilvánított. Habár hatalmuk a klasszikus rabszolgatartó társadalom elleni küzdelemböl eredt, hogy „minden ember egyenlö Isten elött”. Szükségszerüen következett egy új társadalmi rend eröszakos kiharcolása, amely a fejlödés lépcsöjén egy magasabb fokot jelentett, de még mindig messze volt a kereszténység ezen alap kijelentésétöl.

Amint tapasztalható volt eben a történelmi korszakban, a legnaygobb problémák ezekböl a viszonyokból keletkeztek. Egyik oldalon a nemesi privilégiumok, amivel ezek maguk közt sem tudtak egymással kibékülni, konkurencia, irigység, hatalomvágy, a klasszikus erények negatív megnyilvánulásában, másik oldalon meg a nép könyörtelen kizsákmányolása és elnyomása.

Új korszak mutatkozik a 17 -ik század végén. Talán „felvilágosodás korának” nevezhetö, meghatározva milyen téren. A racionális gondolkodás és a tudomány nagyob teret foglal el magának, a még mindig nagyhatalmú vallási és klasszikus dogmák mellett. Miután a vallási dogmák mindig jobban oldalra szorultak, a klasszikus dogmák újabb idealista interpretációkkal nagyobb teret hódítottak maguknak. Ezek majd a 18-20 -ik században társadalom ideológiai problémákat fognak okozni.





Elöszó Nemere István „ Magyarország története“ trilógiájának harmadik részéhez

E trilógia harmadik részében tapasztalható az európai majd a világtörténelem hatásának visszhangja a magyar történelemben. Ez idöben mindig inkább sekundáris hatással, ami a mai napig is egy bizonyos konzervatív reaklcióban nyilvánul meg. A kiindulópontban egy dialektikus elönyt lehet találni, ami azonban az idö és a fejlödés hatása alatt teljesen megfordul.

Az un. „felvilágosodás kora“, kellett volna, hogy felváltsa és felvilágosítsa a „sötét középkort“ . Azonban ne várjunk sokat töle, mert a felfedezések és a tudomány meggyorsult felödésével a humánus-szellemi tudományok nem tudtak önállóan lépést tartani. Nem akarva lemaradni a fejlödésben a szellemi tudományok , a természettudományokra támaszkodva, hamis eredményekhez jutottak, melyek társadalmi katasztrófákat provokáltak.

Következtek uralom elleni felkelések, forradalmak az elnyomás ellen, rendszerváltó revolúciók , polgárháborúk dúltak ugyanazon népek táborában, melyek azután nemzetek közé is kiterjedtek. A társadalmakban lényeges szociális ellentétek alakultak ki. A gazdaság fejlödésével a polgárosodás állt a nemesi privilégiumok ellen. Míg a szociális ellentétek, majd a polgári kapitalizmus ban és a kizsákmányolt proletáriátusban torkoltak.

Ezek a társadalmi ellentétek dialektikus viszonyai mindent elsöprö, forradalmakat robbantottak ki, melyek mindegyike terror rezsimekben végzödtek. Úgy a francia forradalom, jakobinus diktatúrában, mint az orosz októberi forradalom, a kommunista diktatúrában. Mindezek a társadalmi világot megmozgató események nagy hatással voltak a magyar történelem kialakulására is.

Magyarországon közvetlen kinyilvánulásban mutatkozott ezeknek az eseményeknek a hatása a nacionalizmus és fasizmus kialakulásában. Nacionalizmus a polgárosodás közvetlen következménye volt, majd a fasizmus a dialektikus ellentéte lett a kommunizmusnak. A reális átélése ezeknek történelmi folyamatoknak, utólag megadta ennek a népnek a tapasztalati lehetöséget, tanulni ezekböl a tragikus eseményekböl.

A magyarok leginkább a konzervativ oldalon voltak találhatók, inkább ott ahol a megszokottat védték. A fejlödés revolúciója és a konzervativizmus ellentéte háborúk kitöréséig fajult el. Napóleon a revolúció vivmányait egész Európára akarta rákényszeríteni. A monarchiák eleinte gyözedelmesen ellent tudtak állni. Napóleont legyözték, de a társadalmi fejlödést nem lehetett megállítani. Ezt belátni, két un. világháború kényszerített bebizonyítani.

Ezekben az idökben a magyarok a Habsburg Monarchia oldalán voltak, amiböl a magától érthetö konzervativizmus következett. Nem kevés magyar befolyással a Habsburg Monarchiában a feudalizmus csúcspontja lett elérve. Gazdaságának tájszerint éghajlatilag kedvezöen fekvö országok, egy közös állami hatalommal lettek összefogva, mely egészen a késö középkorig Európában (politikailag ekkor világot is jelentette) mint nagyhatalom tudott müködni. Majd 500 évet profitált ebböl Ausztria.

Ez a középkori elöny azonban a késöbbi fejlödö korszakokban dialektikusan hátrányba fordult, ami a társadalmi továbbfejlödést gátolta. Nem alkalmazkodva a fejlödéshez, a meglévöt eröszakkal is megakarták tartani. Háborút provokáltak, klasszikus gyözelmet remélve, majd elvesztették. Miután a gyöztesek, a valamikori nagyhatalmat és konkurenseiket szétdarabolták, az éppen nekik jókor jött nacionalizmus hullám segítségével.

Ez után több is veszett, mint aminek vesznie kellett volna. Ezt késöbb lehetett tapasztalni, a nacionalista, fasiszta és kommunista diktatúrák után. Amikor most az Európai Unióban éppen azok a nemzetközi értékek hiányoznak, amelyek az akkori „Ausztria népeinek egységében“ már kialakulóban voltak.

Az „ausztriai ember“ vagyis un „tereziánikus ember“ évszázadokon keresztül alakult ki, a különbözö népek és fajok kapcsolatában. Ök együtt éltek, dolgoztak és harcoltak, közösen ugyanazon állami uralkodás alatt. Közösen lettek elnyomva és kizsákmányolva, ugyanazon felsöbb osztályoktól. De közösen élvezték az élet örömeit is, házasságokat kötöttek, gyerekeket szültek, tanítatták öket ugyanazokban a kultúrális hagyományok hatásában. Sokszor csak a megörzött nyelvük volt az egyetlen különbség közöttük. Az uralkodó nemesek, klerikálisok, tudósok, nemzetközileg latin nyelvvel is kommunikáltak egymással, több mint 300 évig.

Ezt a „közösségi- dialógikus módot“ szükséges jelenünkben kifejezni, a mai történelmi leírásokban, az eddig klasszikusan, leginkább csak „dialektikus ellentétekben“ közölt, különbözö uralkodók egymás elleni háborúzások helyett vagy után. Hogy ez az új stílus meg tudjon történni jelenünkben, szükséges volt különbözö új tudományok kifejlödésére, öszinte, hiteles megismeréssel és azok határai képességeinek beismerésével.

Legtöbbet segített a történelmi tudományok relativizálásában a pszichológia és utána a szociológiával való kombinációja a szociálpszichológia. Új tudományok, alig több mint száz évesek. Ha átgondoljuk, hogy a történelmi események leírása majdnem olyan régi, mint magában az írás. Miután csakhamar jelentkezik a klasszikus megértés rögzített kívánsága az egyetlen igazságnak, vagyis a „szent“ írások. Ebben a viszonyban tud megmutatkozni a történelem dialógikus jelenlegi megértésének fontossága és szükségessége.

A pszichológiában újabban magában keletkezett egy ágazat (eddig még nem több mint 40 éves) a „narratívpszichológia“. Mely jelenleg egyes lelki zavarok terápiájára van alkalmazva, elmeséléssel. Nagyon alkalmas ezt a metódust felhasználni, a „klasszikus történelem megértési zavarok terápiájára“, mely az emberiségnek már eddig oly sok szenvedést okozott.

Ezért a leghitelesebb stílus, a történeti események visszaadására narratív, vagyis elmesélö -minél elöbbi annál találóbb-, a jelenlegi tudományos ismeretek alkalmazásának hozzájárulásával. De a történelmi „tudásokhoz“ midig hozzá kell hogy járuljon, az öszinte beismerése a nem teljes igazságnak. Mert a történelem problémája a múltban, nem annyira a kimutatott „tények“ pontatlansága volt, hanem a leírott történelemben kimondottak „pontos hite“.

Ez a Nemerének a magyar történelmi trilógiája, az európai – és világtörténelem szerves része, amelyböl általánosan is lehet tanulni. Különösen hogy a már megtörtént hibák ne ismétlödjenek meg, mert a múltban ez már többször is megtörtént. De azzal a különbséggel, hogy most az emberiséget általánosan is illeti, nem csak egy vagy egy pár nemzetet.

Nem marad más hátra, minthogy azt ami megtörtént azt akceptálni kell, tetszik- e ez valakinek vagy nem. Nem használ valamely eseményt a történelem mélységéböl elöhozni és ünnepelni, különösen ha az más népeket sért. Ilyen pld. Magyarországon a rendszerváltás után, megint ünnepelt „1848-as forradalom“, aminek történelmi jelentése különösen az Európa Unióban, ambivalens visszhangra talál, a többi közép-európai népeknél. Már magában az akkori új állam megnevezése sértette a többi (kb. 10-15) népet. „Ausztria“ egy semleges, nemzetközi megnevezés volt, ami „keleti birodalmat“ jelent. Az un. kiegyezés után meg oda lett ragasztva a „magyar“ (Österreich-Ungarn).

A különbözö „-izmus-ok” a történelembe már többször is megpróbálták „átlépni” a klasszikát. Azonban ezek leginkább dialektikus eröszakkal történtek, melyeknek az eredménye, nem „átlépés”, hanem „átesés” volt, a másik oldali ellentétbe. Különösen a valóságnak a társadalmi szférája szenvedett ezektöl a szélsöséges kiugrásoktól.

Társadalmi forradalmak törtek ki, amikor az idö folyása nem lett akceptálva, hanem keretek közé akarták szorítani öket. A leszorított keretek a történés változása alatt feszültek, majd explodáltak. Dogmák, törvények, szokások, társadalmi viszonyok, nem tudnak ellenállni az idö fejödési folyamatának. Ezt észszerüen tapasztalni lehet a valóságban.

Jelenünk fontos tapasztalata a történelemböl, hogy nem lehet az idöt megeröszakolni. A fejlödéshez alkalmazkodni kell, a lét adekvációjában (mert a lét idö, Heidegger szerint). Figyelni azt, ami mutatkozik. De hogy meglássuk az újat, ahhoz magunkat érzékennyé kell tenni vagyis tanulni abból, ami eddig történt és le lett jegyezve a történelemben.

Ezért fontos a történelem és a viszonyunk hozzá. Nem mindegy, hogy milyen viszonyban vagyunk. A klasszika mepróbálja a „legjobbat” állandósítani, azonban az idö kinyilvánulása ezt nem engedi meg. Meg kell találni azt a viszonyt, amelyben a lét kinyilvánulásának módszere mutatkozik meg. Ami ugyanaz mint a tapasztalat tudatosítása a tudományos megfigyelésekben, vagyis a klasszikus tudomány átlépése a valóságba.

De ennek nincs egzakt metódusa, ezért indult meg ezen az úton legelöször, kutatva a müvészet, követve a tudomány megfigyeléseitöl, majd tölük tanult a társadalom. Ebben az egymást kiegészítö egységben mutatkozott meg társadalomi politikában az a határ, amit nem lehet átlépni, ha tovább akarunk létezni a világunkban. Ott lett elérve a dialektikus meggyözö müvészet határa és vége. Ami nem a történelem végét jelenti, mint ahogy már egyes történészek gondolták, hanem csak is a klasszikus történelem végét.

Most kezdödik szükségesen az új dialógikus történelem, ha tovább akarunk békében élni. Ehhez dialógikusan kell gondolkodni. Ami annyit jelent, hogy tudatomba kerül, nemcsak én, az én családom, az én népem, az én nemzetem, az én stb. , létezik a világon, hanem én csak akkor vagyok, ha viszonyba vagyok valakivel és valamivel. Amikor rájövök arra, hogy a teremtés számomra végtelen, átfoghatatlan, amiben magam nem tudok létezni, hanem csakis viszonyban valakiher és valamihez.

Nemere úgy dolgozta fel a magyar történelmet mint egy szépirodalmi regényt, amely azonban minden elringató szórakoztatást fölülmúl, ami általában a regényírásban szokásos. A háttérben könnyedén összeköti a történelemmel az irodalmi müvészetet és a politológia-szociál-pszichológiai tudományokkal elért új ismereteket, azon a középúton, amelyet a legtöbb olvasni tudó intelligens ember meg tud érteni.

Nemere az irodalmi nyelv müvésze . Ehhez sokban hozzájárul az eszperantó nyelv tudása és annak müvészi készsége. Ismeret szerint, az e-o egy „müvésziesen összeállított nyelv” (artefarita lingvo). Ezek szerint pszichológialiag következtethetö, hogy azokra, akik ezt a nyelvet perfektül beszélik és alkotásra alkalmazzák, azokra hatással van a többi nyelvet beszélésük alkalmával, ideértve az anyanyelvüket is. Hozzájön a látáskör kiszélesítése és következetesen a tudás és tudomány határainak feszegetése.

Nemerénél ezek az esetek teljesen nyilvánvalóak. Ö tipikusan egy olyan személy, akinél már gyerek és fiatalkora óta követni lehet, egzisztenciálisan a klasszikából való kilépést. Már mint gyerek nem szeretett iskolába járni, aztán meg mint gimnazista egy olyan „egzotikus” nyelvet tanult meg mint az eszperantó. Ezek a vonások közül egyik se imponál a lerögzött klsszikusoknak. De ha szétnézünk a fontosabb emberek életrajzában, legtöbb éppen ilyen karakterü alkotott valami maradandót.

Magát a történelmi tényekhez tartva, nézeteiböl nem a tudományosság hiányzik, hanem a klasszikus tudomány meghatározottsága, ami megadja neki a sokoldalúság lehetöségét és az új kinyilvánulásának észrevételét. A sci-fi- regényekhez járó gondolkodási mód, kiszabadította a klasszika határai alól. Nem riadt vissza az ezoterikától sem, amely a gondolkodás határaihoz vezet, oda ahol valami más kezdödik, de még mindig nem a semmi. Keleti kultúrákban meditációval közelitik meg ezt a szférát.

Ez az új gondolkodási mód jelenünkben a történelem megértéséhez szükséges lett, mely feloldja a múlt dialektikusan tragikus történelmét, a jelen egzisztenciálisan dialógikus szükségletességével.

A szociálpszichológia ismeretet segítségül véve mondható, hogy Nemerét az elöbbi sci-fi és az eszperantó tette képessé, a történelmet a jelen szükségletes módja szerint interpretálni, megszabadulva a klasszikus etikai bilincsektöl. Ezért az egész munkássága közül a történelmet leíró müvei a legfontosabbak, mert abban nyilvánul meg az elöbbi írói tapasztalatainak eredménye, az új dialógikus gondolkodási mód kifejezésében.

Dialógikus gondolkodási módja demokratikusan is megnyilvánul, amikor nem határozott véleménnyel lép fel, hanem nyitva hagyja az olvasóknak saját hozzáállásukat is kialakítani. Nem eröszakolja rájuk saját véleményét, még kevésbé valamely politikai álláspontját. Ellentétben azokkal a klasszikus akadémikusokkal és néha tudósokkal is, akik féltékenyek az igazságra, sokszor annyira, hogy nem tudják elviselni a másik vagy másnak az igazságát.

Ez a történelemnek a mai napi feldolgozásához szükséges stílus, nemcsak mellékesen fontos, hanem szükséges minden féltudományosság és pszeudo objektivizmus elkerülése miatt. Egyszerüen és öszintén kimodva, hogy a történelemben és egyáltalán a szellemi tudományokban nincs az az objektivitás, amit a természet- és tecnikai tudományok hatására az elmúlt századokban klasszikusan akartak elödeink elérni.

Ebben a müben alkalmazott új megértési mód, nemcsak a magyar történelem szükségletes dialógikus értelmezésének fontos, hanem egész Közép-Európának, mely teljesen aktuális az Európai Unióban.