Gondolatok aktuális témákhoz

1- A nyelvek társadalmi irányának megváltoztatása

Galántai docens úrnak az eszperantó lényegének a nem megértése, valószinüleg abból a módszerböl ered, amellyel ö a történelmet (ebben az esetben a nyelvtudománytörténelmet) interpretálja. Ez pedig meg, valószinüleg De Swaan professor, szociológustol ered, aki Budapesti tartózkodásának ideje alatt az ELTE -n, nagy hatást gyakorolhatott rá.

De Swaan írja hogy ö, „a nyelvi csoportok közti konkurenciával és kompromisszumokkal foglalkozik“[1]. Ez az irányzat a történelmi események leirásában elegendö lehet (ott is csak akkor ha lényeges megértésre nem törekszünk) , de egy-az-egybe ezt a módszert a lingvisztikára is alkalmazni nagyon szük. A tudomány azokon az idökön már túl van, amikor egy metódust az egyik tudományi ágról a másikra minden további nélkül átvett.

De Swaan szerint „ a világ nyelvei globális nyelvrendszert alkotnak, a világrendszer nyelvi dimenzióját – abban az értelemben ahogy politikai, gazdasági és kulturális dimenzióról is beszélhetünk.“[2] Persze hogy mindezek a tudományok sokat segíthetnek a „nyelvi dimenzió“ megvilágitásában, de nem szabad figyelmen kivül hagyni azokat a történelmi hibákat sem, amikor nem adekvát metódusokbol hibás következtetések lettek levonva, és ezek különösen a társadalmi életben sok hanyattlást okoztak.[3]

A probléma itt eppen abban van, hogy ehez a „nyelvi dimenzióhoz“ fontosan hozzátartozó, legalább is a jelenünk fontos új ismeretei vannak ki hagyva. De Swaan iránt még megértésel tekinthetünk, mert abban az idöben amikor ö elkezdhette könyvéhez az adatokat gyüjteni (több mint 10 éve), még ezek az ismeretek nem voltak elégé világosak, hogy alkalmazhatók lehettek volna. Modellje az akkori állapotot tükrözi, amikor az angol átvette a „hipercentrikus“ poziciót a világon.

Hogy a töle alkalmazott modellél maradjunk; jelenünkben a probléma ott mutatkozik, ahol azok a „kis körök“ mindig halványabbak lesznek. Ehhez hozzávehessük magyarázatul még a politikai, gazdasági és kulturális dimenzió mellé az aktuális környezetvédelmet. Ugyanúgy mint ahogy egy réten ha a növények kölönbözösége hiányzik, ismereteink vannak ahhoz hogy zavarja a környezetünk és az egész világ ökölógiai egyensúlyát. Ehhez hasonlóan, ha azok a kis körök De Swaan modeljéban továbbra is elhalványodnak, vagy sokjuk el is tünik, a világ kulturális egyensúlya van veszélyeztetve.

Galántai úr iránt azonban azért is nem lehet megértést tanúsítani, mert ö ebböl az álláspontból nyilvánoság elött egy olyan véleményt terjesztett, mivel megsértette egy olyan mozgalom tevékenységét, amely ezen a most aktuálisá lett probléma megoldásában, már több mint 100 éve tevékenykedik. Ez egy történésznek fel kellene hogy tünjön, ha nem csak rögzödve az elöbb megemlitett módszerhez tartaná magát.

Jelenünkben ismereteink lettek arról hogy pld. egy terület növény és állatvilágának a sokfélesége szükséges a környetet egyensúlyának megtartásához; ez meg álltalános hatással van a globális ökológiára. De Swaan tanulmányában a globális fenomén központi helyzete az addigi nyelvtudományok leginkább nemzeti klaszikus keretek közötti határozottságából egy szükséges új útat mutat. Azonban it is mint sok más helyen a tudományban csodálkozva tapasztalhatjuk a fejlödés gyorsaságát az új ismeretek útján. Ami mág 10-15 éve aktuális volt, az már újabb tényekkel felújitandók. A globalizáció már pár évtizeddel ezelött megindult, s most olyan új ismeretek jöttek hozzá, meleket a kezdetén nem lehetett tapasztalni.

Ezek a körülmények sokban megváltoztatták azokat a nyelvpolitikai tényezöket is, melyek De Swaan kutatásában is fontos szerepet játszanak. Egyik oldalon meg marad továbbra is az etablizáltak politikai akarata, az eddigi állapotot megtartani, de a másik oldalon, megjelent a demokráciákban észlelhetö általános fejlödés, mely persze a tudomány különbözö ágaira is jelentös hatással van.

Ebben az esetben 10 év alatt, az ekológia jelentös ismeretei az „új gondolkodás“ irányában, a lingvisztikát sem hagyta érintetlenül. Mely De Swan „kis köreinek“ eltünését kérdésessé teszi, igen eppen irányának megváttoztatását teszi szükségessegé, vagyis az angol „killer“ mentalitását váltózassát követeli, a kis nyelvek általánosvédelme irányában.

2.- Galántai tanár úr nemkvalifikált véleménye az Eszperantórol

Reagálás a Szonda Tudományos Magazin 2008.04.20-án, 14 órakor a Kossuth Rádióban elhangzott adására, melyben Galántai Zoltán tudománytörténész nyilatkozott a „mesterséges” nyelvekröl.

Ha érdekek miatt van a valóság elferdítve, az a mai világunkban érthető. De ha egy tudományosságot igénybe vevö müsorban a nyilvánosság elött csak elöitéletekböl eredö vélemények vannak terjesztve az további magyarázatot követel.

Galántai Zoltán tudománytörténész úr, szakkörén túli véleménye az eszperantó nyelvröl , sajnos nem mondható tudományosan alaposnak , hanem inkább egy felületes, sokszor érdekektöl befolyásolt vélemény továbbterjesztésének.

Helyesen és tudományosan megalapozottan említette meg a nyelvek két fő feladatát; először a kommunikációt és másodszor a kultúra hozzáférhetőségét. Ùgy értettem, hogy az elsőre, -véleménye szerint is- az eszperantó is képes. A másodiknál azonban kételkedését kategórikusan, minden háttéri megalapozás nélkül jelentette be, ami nem éppen tudományos.

Ide már további kutatás szükséges, egy tudományosan elismerhető vélemény kialakítására. Igen a történelem is, (Galántai úr szaka) egy nagyon fontos része ennek, de ezen a téren a modern kutatás nem mellőzheti az interlingvisztikát (nem ugyanaz mint a klasszikus nyelvészet!), nyelv-szociológiát, pszichológiát, szociálpszichológiát, politológiát és talán nem utolsó sorban a fogalmi filozófiát is mint öszefoglalót.

Ha mindezen a téren kutatásokat végzünk egy olyan nyelvre vonatkozóan, mely valóban alkalmas lenne a nemzetközi megértésre, -más véleményhez jutunk.

Persze, hogy most az Internet idejében már százával, ha nem ezrével is vannak az „új nyelv feltalálók” (én is tudnék ilyet csinálni), a probléma azonban éppen abban van, hogy ezekben hiányzik a történelmi és társadalmi tapasztalat, vagyis az, amit Galántai úr „kultúrának” nevezett.

Itt most vitatkozhatnánk arról is, hogy mi a kultúra. Talán csak azt kellene megemlíteni, hogy ez már nem csak az úgynevezett „klasszikus kultúra”, amit mi itt Európában megszoktunk. Ez azért lenne segítő, mert akkor jobban érthető lenne, hogy létezik, és már mindig jobban megfigyelhetö, egy „nemzet-közi kultúra”, amiben a „közi-ség” a meghatározó.

Jelenünkben az a tény, hogy ez a „közi-ség” mindig jobban valósággá válik. Egészen egyszerűen ebben a valóságban akarjuk magunkat “feltalálni” és „otthon érezni”. Ebből kifolyólag, mit a legjobb tenni, hogy ezt elérjük?

Az angollal már megpróbálták a megoldást. De valóban, az előbb említett tudományi ágakkal is bizonyítható-e ennek a megoldásnak az előnye? Csak egy pár általánosan érthető kifogást említenék: Szociálpszichológiai zavarok továbbra is jelentkeznek azoknál, akik ezt a lényegében nemzeti nyelvet nem tudják teljesen megtanulni. Ès ilyenek sokan vannak. Míg a szociológia hiányolja a nemzetközi kommunikáció lehetőségét, a politológiának mindjárt feltűnik, hogy egy nemzeti nyelv általános és szinte kötelezö használata, nem demokratikus megoldás. Mi van a filozófiával? Ott már ez a mostani helyzetet, több mint száz éve előre látták, amikor rámutattak az európai idealizmus határaira. A filozófia rámutatott egy gondolkodási módra, ez a jelenünkben már sokat említett, de még mindig csak szűkebb körökben megértett, “dialógikus gondolkodás”.

Ebben az összefüggésben az eszperantó már másképpen jelenik meg. Ez a „mű -nyelv”, (vagyis pontosabban, műbb mint a többi) ugyan abban az időben lett megalkotva amikor a filozófia gondolatmenete felismerte az ógörögből eredő formális logikánk végét, abban a reményben hogy a fenyegető rombolás nem következik be. Nem sikerült a tragikus tapasztalatokat elkerülni. De most már legalább tudjuk a történelemből, hogy mi lehet, ha így folytatjuk tovább.

Az eszperantó ott volt az európai klasszikus gondolkodás végének a kezdetétől a mai napjainkig, egy olyan történelmi-kulturális tapasztalatot szerezve, melyet ilyen formában és minőségben egyik nemzeti nyelv sem mondhat magáénak. Amióta az eszperantó létezik, az angol már a harmadik nyelv, melynek nemzetközi ambiciója van. 1922-ben, a megnyert első világháború után, a franciák akadályozták meg a Nemzetek Ligájában, az eszperantó érvényesülését, mert a maguk nyelvét akarták világnyelvvé tenni. Utána a németek akarták erőszakkal bevezetni nyelvüket, következetesen üldözve az eszperantistákat. A II. Világháború után magától érthetődöen lett az angol a leghatalmasabb világnyelv, követve a Kelet-Európában a kényszerített orosz nyelvet. Ebben a versenyben az angol fölényesen győzött, mert nem lett kényszerítve, mint az addigi világnyelvi törekvések, hanem leginkább önkéntesen, persze nem érdek nélkül, tanulták világszerte. Eddig a történelmi tények. De tudományosan ezzel még nincs eldöntve, hogy melyik nyelv a legalkalmasabb a nemzetközi kommunikációra.

Ha az interligvisztika tudományos kutatásaiból indulunk ki , akkor hangsúlyozhatjuk , hogy az eszperantóban mindaz megvan, ami minden más nyelvben, mert a létező nyelvek elemeiböl lett megalkotva, de egy olyan egyedülálló, kulturális nemzetközi tapasztalata van, ami ilyen formában és minőségben másik nyelveknél nem található meg. Mondhatnánk úgy is, hogy a gyökerei közösek a többi, lényegében európai nyelvekkel, de az erdemény teljesen a jelen nemzetköziség követelményeinek egyedülállóan felel meg.

Galántai úr valószínűleg nem állitaná, hogy az eszperantónak nincs kultúrája, ha tudná hogy ezen a nyelven, már most is akkora irodalom létezik, hogy egy életen keresztül olvashatná, akkor sem tudna a végére érni, amit a több mint 120 éve írtak. Ès ahhoz most is minden évben hozzájön a világ legkülönbözőbb tájairól származó szerzőktől több száz irodalmi és tudományos jellegű mű. Az egyedülállóan különös érték ezekben a művekben az a “közi-ségi –szellem”, amelyben eredetileg maga ez a nyelv lett megalkotva és most is közvetlen kifejezésében továbbfejlödik.

Habár eddig ezt még csak elszórtan értik meg, nemcsak a nyelvtudás hiányában, jelenünkben és különösen a jövőnkben a földünkön levő továbbléthez ennek a megértése mindig szükségesebé válik. Persze ezt megérteni van még egy feltétel: Az pedig előbb a mi európai klasszikus dialektikusan beképzelt gondolkodásunk tudatosítása és az attól való megszabadulás, hogy képesek legyünk magunkat kinyitni, legvégül csak azt megérteni, ami a jelenünkben már történik.

Istvan Ertl diris al tiu temo: >mi opinias ke temas pri tre kompetenta prezento fare de neesperantisto, kiu estas nekutime bone informita pri nia lingvo.
Lia celo ne estas propagandi Esperanton, sed prezenti gxin kadre de
la historio de artefaritaj lingvoj, simile kiel faris Umberto Eco
kaj Istvan Szerdahelyi en siaj monografioj.<

Eugeno Macko diras: Bedauxrinde lia kompetenteco estas tamen tre limigita al lia fako de la historio. Ech pli granda problemo estas ke, de tie tiritan sian opinion li publike disvastigas. Kiel cxiam la duonscio pri iu afero estas pli impertinenta ol nescio, precipe se tiu venas de iu universitata autoritato. (Por tio ni havas suficxe da ekzemplojn ecx en la historio.)

En tiu „kompetenta prezento“ estas trovebla iu (ankaux politika) oportuneco al la angla. Nature, la tasko de esperantistoj en similaj situacioj ne estas, kontrauxi la anglan, sed gxin akcepti, lerni kaj poste montri la avantajxon de esperanto en internaciaj rilatoj, ecx pere de gxi, cxar fakto estas nun, ke la scienco parolas la anglan, sed vere demokratie internacia lingvo estas esperanto, por internaciaj aferoj, kiu mem ankau la scienco estas.

Ne tiel, kiel S-ro Galantai, iam lernis esperanton, tamen ne kapablis suficxe enmergigxi por kompreni la pli profundan sencon de tiu lingvo kaj nun provas profiti el lia (duon) scio, de kontrauajha kritiko.

Mi dirus, tipe klasika pensmaniero, kiel li interpretas ankau la historion. Sed la nova hermeneutiko kiu aperis en la necesa dialogika kompreno ankau de la historio, restis cxe li vershajne nerimarkebla. Pro tio li ne povas kompreni ankaux la profundan signifon de esperanto kaj mi dirus; tiel la tutan realan nunecon en la mondo, en la postklasika dialogika kompreno de la historio.

Kaj bonvolu István, ne komparu lin kun Umberto Eco kaj Szerdahelyi (ankaux se li estas via konatulo), cxar iliaj analizoj donis bazan aliron por pluaj sciencaj esploroj por novaj, (ne klasikaj) okupighoj. Sed tiu kritikanto, volas entombigxi la tutan esperanto movadon kaj lingvon. Nature, estus tre bonvena, se junaj interlingvistoj, science montrus la malon.

Eugeno

3.- Milyen nyelvet tanuljak ? Ne tanulj eszperantóul !...?

Persze, tanuljál angol, francia, német, stb nyelvet, minél több nyelven tudsz majd beszélni, annál jbban fogod majd megérteni az eszperantó lényegét, s azzal meg a mai nemzetközi világét, amelyben élsz.

De, mindazok anyelvek tudásában amiket képes leszel megtanulni, rá fogsz jönni arra, hogy egyiket se tudtad születési szinten elsajátitani. Sőt, ha elmész azokba az országokba ahol azokat a nyelveket beszélik amiket megtanultál, kellemetlen élményekben is fog lenni részed, melyekből szociálpsichologiai zavarok is keletkezhetnek lelkedben, ha hosszabb ideig leszel negativ tapasztalatoknak kitéve.

Ezekben a lelki betegségekben sokan szenvednek akik nemzetközi téren tevékenykednek. S a mi jelenünkben ilyenek mindig többen vannak. Kezdve az egyszerű vendégmunkástól egy külföldi építkzésen, egészen állami kiküldöttségben dolgozó diplomatákig.

Ez a probléma különösen aktualizálódott az Európai Unióban. Az EU-ba csakis azok az államok lettek felvéve ahol (legalább is valamennyire) a demokrácia funkcionált. Ebböl kifolyólag szükséges következtetés, hogy az EU magában is demokratikusan kell hogy müködjön, vagyis nemzetközileg. Ami annyit jelent hogy az EU ban “nemzetközi demokrácia” szükséges.

Ez meg eddig a világon még sehol és semmikor nem müködött. De most ha az EU-t továbbra is össze akarjuk tartani, akkor nekünk nemzetközi demokráciára van szükségünk. Az alap sztrukturák már megvannak, csak ezeket tovább kell fejleszteni. Hozzá meg ott kell segítséget kérni ahol legalább valamennyi szellemi és morális tapasztalat létezik.

Mindazok akik abban egyeznek hogy egyáltalán a demokrácia szükséges és Egyesült Európát is akarnak, a követkző lépés annak a belátása, hogy nemzetközi demokrácia nem létezhet nemzetközileg semleges nyelv nélkül. Na most, ott kell tovább keresni ahol legalább is valamenyi tapasztalat létezik ezen a téren és persze azt meg tovább ki kell fejleszteni.

Semleges nyelvet a multban már több százat is konstruáltak, de közülük csak nagyon kevesek hagyták el a szerzöjük lapjait. Egyetlen az eszperantó, melynek már 125 éve sikerült tartani magát, fejlődni és egyedülálló nemzetközi kvalitásokat kimutatni. Az EU ban meg jelenünkben reális szükség mutatkozott, belöle egy “európai magasnyelvet” továbbfejleszteni.

EU iskoláiban eszperantót tanítva, nemcsak még egy idegen nyelvet tanulnának a diákok, hanem a nemzetközi demokrácia alapjait. Akik meg megtanulják azok közvetlenül tudják alkalmazni a nemzetközi kommunikációt egymás között különböző nemzetekböl származó társaikkal. Ez meg nem valami utópia, valami fikció, hanem már több mint száz éve funkcionáló realitás. Erre már létezik alkalmazható tapasztalat.

Európának nemzetközi demokráciára van szüksége,

a nemzetközi demokráciának meg demokratikus nemzetközi nyelvre.

Nincs európai demokrácia nyelvi demokrácia nélkül.

Ezért: Európa Demokrácia Eszperantó www.e-d-e.org

4.- Ami Wass Albertot illeti

Beleolvastam a Vikipédiába amint ajánlva lett. Sajnos ott semmi olyant nem találtam, ami Wass Albert fiatalkori kijelentéseit helyesbítené, vagy hogy azért bocsánatot kért volna. Hogy ő nemesi családból származik az még nem jelent sokat(nekem is vannak a retyerutyámba olyanok, mégis csak egy közönséges ember vagyok). Sajnos éppen magyar nemesek voltak azok, akik Európában talán a legtovább nyomták el a népet (sőt népeket) és a polgári átalakulást még a nacionalizmus átvétele árán is késleltették.

Ez az ember nekem is erdélyi mivoltáért először szimpatikusnak tünt, amihez én három nép évszázados békés együttélés tapasztalatait kötök, amit keleti Svájcnak is szoktak nevezni. Csak akkor esett le az állam, amikor megtudtam véleményét zsidó testvéreinkről.

Ilyen személy(t)re nincs szüksége a magyar kultúrának. Mit is adhat mást, mint anakronisztikus romantikus nosztalgiát. Nem érte meg a magyar kultúra reális fejlődését. Tapasztalata megállt ott, amikor elhagyta az országot. Regényei csakis az idealizmus agóniáját tükrözheti, azok ban a körülményekben, ahol tartózkodott. Nem volt képes magát beleilleszteni az új környezetbe, hanem a múlt romantikájában bújt, ezzel magát jó magyar patriotának gondolva.

A magyar történelem reálisan tovább fejlődött és mind az ami ez idő altt megtörtént odatartozik. Azt nem lehet kitörölni az időből, nem lehet valami múltat visszaállítani, az csak idő pazarlás, mintahogy ilyen regényeket egyáltalán elolvasni. A múltat fel kell történelmileg dolgozni, tanulni belőle és tovább menni.

Igazuk van a Pécsieknek mikor nem akarnak Marx utca helyett Wass utcát. Az annyi lenne minthogyha (hogy maradjak a Wass Albert irodalmi szintjén) egy elefánt helyett egeret akarnának valahova elhelyezni. Marx legalább a magyar kultúrába és gondolkodási módba is maradandó nyomokat hagyott, melyeket persze még nyíltan és szabadon fel kellene dolgozni. Ami meg a fasizmust illeti, az is meghagyta a nyomait, de abból már végkép elég lenne, elég lenne az is ha csak a dialektikus ellentétét , a komunizmust feldolgozzuk, vele közvetlenül még foglalkozni is undorító.

5.- A „Fehér rózsa“ (Weiße Rose) tagjai kivégzésének 70-edik évfordulóján

Ma van 70-edik évfordulója, (25.02.2013) a „Fehér Rózsa“ (Weiße Rose) Müncheni egyetemista szervezet tagjainak Geschwister Scholl testvérek kivégzésének, a hitleri fsiszta rezsim idejében.

Ez a mozgalom nagy hatással volt a Müncheni Luvig- Maximillians-Universität késöbi szellemére és még mai napig is erősen hat rá. Sőt, sajnos még most is szükségünk van rá, hogy megemlékezve tanuljunk belöle, és megakadályozva megelőzzük ilyenfajta barbarizmus megismétlését.

Én rám is nagy hatással volt ez az egyetem, melyben k.b. 10 évet töltöttem. Az első „doktor apám“ (Doktorvater) Prof. Max Müller, Heidegger diákja majd barátja, a Weiße Rose katolikus oldalának tagja volt. Utánna Prof. Fritz Leist –hez kerültem, aki szintén mozgalom ezen oldalán vett részt.

Ebben a szellemben helyet talált az u.n. „Új gondolkodás“ (Neues Denken). Heidegger nem-dialektikus lét-filozófiája és Rosenzweig dialógikus gondolkodása. Ennek a befolyásában még talán annyira is mennék, hogy feltételezzem szellemi hatását, a mostani pápa egyedülálló demokratikus hatalomról való lemondásának.

Másodszor is meghatározták ezek a szellemi gyökerek világnézetemet. Dr. Meros, egy világot járt orvos, a koszmopolitikus „Vereinigung der Weltmenschen“ elnöke, aki maga is annak idején a Weiße Rose-ban aktivált, egyszer azt mondta nekem, most már k.b. 30 éve, (Junge, wenn du so international bist, lerne esperanto), Fiatalember ha olyannyira nemzetközi vagy, tanulj meg eszperantóul. És ezért tamultam meg eszperantóul.

Ővele minden évben megemlékeztünk a Scholl testvérekröl, akik abban az embertelen rendszerben, sem nem féltek kiállni a szabadságért. Tegyük mi is ezt európaszerte, most is, hogy ne legyen semmiféle esélyük felkerekedni a diktatórikus rezsimeknek!

Eugen Macko

Az EDE-Federacio alelnöke

Heute vor 70 Jahren wurden in München die Geschwister Scholl, Mitglieder der Widerstandsbewegung „Weiße Rose“, im faschistisch-nationalsozialistischen Regime hingerichtet.

Diese Bewegung hat später, großen Einfluss auf den Geist der Ludvig-Maximilians-Universität in München ausgeübt. Heute ist es auch deshalb notwendig zu gedenken, um die Wiederbelebung und Wiederholung von solchen Barbarismus vorzubeugen.

Diese Universität hat wiederum auf mich persönlich sehr großen Einfluss ausgeübt in welchem ich 10 Jahre verbrachte. Mein erster Doktorvater Prof. Max Müller, ein Schüler und Freund von Heidegger, war Mitglied des katholischen Flügels der „Weißen Rose“ und Prof. Fritz Leist zu dem ich später kam, war auch Mitglied von demselben.

Bei diesem Geist in der Münchener Universität hat das sogenannte „Neues Denken“ Platz gefunden, Heideggers nicht-dialektische Philosophie und Rosenzweigs dialogisches Denken. Mit diesem Einfluss würde ich sogar so weit gehen, um zu vermuten, dass auch entscheidend mitgewirkt hat an das einmalig demokratische Entscheidung des jetzigen Papstes in der Katholischen Kirche, sich von der Macht zurückzuziehen.

Auch zum zweiten Mal haben diese geistigen Wurzeln meine Weltanschauung bestimmt. Dr. Meros, ein welterfahrener Arzt, der Präsident von Kosmopolitischen „Verein Der Weltmenschen“, wer auch vorher ein Mitglied der „Weißen Rose“ war, sagte mir einmal: (vor c.a.30 Jahren) Junge wenn du so international bist dann lerne Esperanto. Darauf habe ich Esperanto gelernt.

Mit Ihm haben wir jedes Jahr an die Ermordung von den Geschwister Scholl gedacht, welche in diesen unmenschlichen Regime sich nicht fürchteten für die Freiheit Wiederstand zu leisten. Machen wir auch jetzt, Europaweit, dass die unmenschlich diktatorischen Regime keine Chance haben wieder an die Macht zu gelangen!

Eugen Macko