1. A dialogikusan új gondolkodás immár több mint száz éve megha­ladta a klasszikus idealizmust. Szinte egy időben a mesterségesen dialogikus eszperantó nyelv megjelenésével, amely a maga részéről szintén túlléptett a klasszikus nyelvészeten. Ez a szecesszió korában történt, amikor a művészet már nem kívánt engedelmeskedni a klas­szikus ábrázolás szabályainak, és új utakat keresett.

A klasszikus gondolkodóknak ez az új mozgalom zavarosnak, ko­molytalan dolognak tűnt, és ahol csak lehetett, nevetségessé téve hi­telét rontották, igyekeztek megakasztani fejlődését. Ebbe a társada­lom-lélektani, szellemi közegbe született az eszperantó. De a művé­szet az emberi alkotás leginkább szabad módja, következésképpen a művészek nem hagyták magukat eltéríteni a destruktív kritikától. Így jött létre a kibontakozó új gondolkodás- és magatartásmód élcsapata.

A klasszicisták elutasító reakciói gyakran olyan durvák voltak, hogy az új módon gondolkodóknak nem marad más lehetőségük, mint el­hagyni a régi Európa klasszikus-nacionalista országait, ahol működé­süket teljesen ellehetetlenítették. Az amerikai kontinensen (még) örömmel fogadták őket. Művészek, tudósok, sok értelmiségi hagyta el a mindinkább nacionalizálódó államokat. A demokratikus országok­ban szabadon átléphették a klasszikus tudományok korlátait, és fej­leszthették az új gondolkodást.

Teljesen új tudományágak kezdtek kibontakozni, például a pszicholó­gia, társadalom-lélektan, szociológia, politológia, békekutatás stb. A természettudományok és műszaki tudományok is profitáltak a klas­szika kényszerei alól történt megszabadulásból. Meghaladták az arisztotelészi logikát, amely addig szabályozta és korlátozta a tudo­mányos gondolkodásmódot a filozófiában.

„Tág tereˮ nyílt a gondolkodásnak, amelyben relativizálódott a klas­szika. Einstein relativitáselmélete és Max Planck kvantummechani­kája a klasszikus fizika meghaladásának eredménye volt. Mai technicizált életmódunkat teljes mértékben ez a fejlődés határozza meg. A csillagászat végtelen makroterében éppen úgy, mint a nanotechnológia mikroterében.

Az újgondolkodók számos később bekövetkező problémát előre láttak, de figyelmeztetéseiket csak kevesek értették meg. A történelemnek szüksége volt még két szörnyű háborúra, hogy megtapasztalja a kriti­kus határhelyzetet a világban. Ma már világosan látszik az új gondol­kodás szükségessége.

Napjainkra világosan körvonalazódtak a problémák a természetben és a társadalomban. Már nem lehet úgy irányítani a dolgokat, ahogyan a klasszika elképzelte. Sem a társadalomban, ahol a dialektikus forra­dalmak fiaskója után megmutatkozott a dialogikus demokrácia szük­ségessége, sem a természetben, ahol megmutatkoztak az erőforrások kiaknázásának határai, és ahol már érzékenyen, azaz dialogikusan kell figyelnünk arra, hogy mit bír ki a természet.

2. Ahogyan a művészet meghaladta a klasszikus szépséget a festészet­ben, zenében és más művészeti ágakban, úgy lépett túl az eszperantó a klasszikus nyelvek szépségén. Csak a nyelv lényegesen fontos része, a kifejezés és megértés képessége maradt meg. Az idealisztikusan klasszikus szépség a relatív háttérbe szorult. Dolgokat kifejezni és egymást megérteni minden nyelv alapvető feladata. Erre a talajra ra­kódnak rá azután a szokások, amelyek idiomatizmusokat és idiotizmu­sokat produkálnak.

Ismételt használattal a szubjektív szokások hagyománnyá válnak az irodalomban, és létrejönnek a klasszikus szépirodalmi alkotások. Saj­nálatos módon az eszperantisták gyakran ezen klasszikus értékek után futottak, és közben megfeledkeztek a maguk fontos jellegéről, amely a dialogikusságban nyilvánul meg. A művészet azonban már néhány száz évvel ezelőtt általánosan meghaladta a még napjainkban is ható klasszikusságot.

Az eszperantó magában hordozza a klasszika meghaladásának ha­gyományát. Az idealizmustól az aktuális megértés reális szükséglete felé fordulás szellemében egy olyan helyzetben született, amikor bebi­zonyosodott a klasszikus nyelvek elégtelensége. De nem velük szem­ben állva, hanem segítve őket, dialogikusan összerendezve elemeiket egy világosabb és közvetlenül érthető új rendszerré.

Érthető, hogy a klasszikus nyelvek nem tudják és nem akarják elfo­gadni a megértés ezen általános fejlődési fokát saját dialektikus jelle­gük miatt. Versengésükben nem csak egymással állnak szembe, ami­kor kizárólag saját magukat tételezik a legalkalmasabbnak, hanem az eszperantóval is, amely nem csak ezek elemeit hordozza, hanem ellen­feleikét is.

3. A klasszikus nyelvészet kizárólagosan dialektikus. Még a klasszi­kus nyelvhasonlítás sem szabadult meg a klasszikus logikától, amikor rendezi és rendszerezi a világon létező néhány ezer nyelvet. Hiányzik nála még az interlingvisztika minősége, amely minden nyelvet az uni­verzális megértés egyedi minőségében szemléli.

Az eszperantó teljesen téves értelmezése a klasszika által az a félreér­tés, hogy az eszperantó meg akarja szüntetni a nyelveket, és egyedüli­ként akar egyetemes nyelvvé válni. Azonban ebben az előítéletben nem kis részben maguk az eszperantisták is ludasak, mert történelmük során nem tisztázták és utasították el elég határozottan ezt a tévesz­mét. Sőt, saját világszervezetüket Egyetemes Eszperantó-Szövet­ség­nek nevezik. Ez csak egy példa arra, mely területeken kell az eszpe­rantistáknak megszabadulniuk a klasszikától.

E tekintetben az eszperantót tévesen hasonlítják a latin nyelvhez. A latin a maga idején egyetemes nyelv volt, többek között a katoliciz­mus azon törekvése okán, hogy az egész világot átfogó vallássá vál­jon. De a történelem teljesen más fejlődést mutatott. Maga a latin kü­lönböző újlatin népnyelvekre hullott szét. Ezzel szemben az eszpe­rantó klasszikus népnyelvekből lett megalkotva, és az a célja, hogy megoldja ezeknek a történelem során keletkezett ellentmondásait.

A latin egyetemességét követően az egyszerű népnyelvek átvették a latin nyelvtani struktúráját, és klasszikus népnyelvekké tették az egy­kori népnyelveket a klasszikus-dialektikus ellentmondásossággal mint következménnyel együtt. Ez a folyamat a reneszánszban vette kezde­tét, azaz öt-hat évszázaddal ezelőtt.

A későbbi következményeket jól ismerjük a történelemből. A 18-20. században ez a differenciálódás eljutott napjainkra a nacionalizmusig, sovinizmusig. Ne túlzás azt állítani, hogy ez robbantotta ki a két ke­gyetlen háborút Európában, ami kihatott az egész világra is.

4. Ha tudatosan átgondolnánk a klasszikának e jellemvonásait, lehető­ség nyílna megérteni az eszperantó sajátos tulajdonságait, és megsza­badulni a történelem potenciális elnyomásaitól. Hogy erőt nyerjen, az eszperantónak is tanulságul kellene hívnia a történelmet, ahol már elég régen elkezdődött ez a megszabadulás. Azért is, mivel maga az eszpe­rantó is e megszabadulás későbbi eredménye.

Azonban a reakció a klasszika részéről mind a mai napig elég erős. Hogy igazán megértsük az eszperantó lényegét, a társadalom fejlő­déstörténetének viszonylatában kell vizsgálnunk, ahol megnyilvánul a társadalom viszonyaihoz való kötöttsége. Az eszperantó sohasem volt egy elszigetelt mozgalom, mindig kapcsolódott az új, jobb társadalo­mért vívott küzdelemhez.

Napjainkban általánosan megmutatkozott az új gondolkodáshoz való fordulás szükségessége. Az, ami hosszú időn keresztül formálódott a történelemben, most elkerülhetetlenné vált az emberiség földünkön való továbbélése érdekében. Nem csak a társadalomban vált szüksé­gessé az új dialogikus viszonyulás, hanem a természeti környezetben is.

A tudomány ma már képes előre látni, hogy az élet veszélybe kerül, amennyiben továbbra is hatnak az olyan klasszikusan dialektikus el­vek, mint a meggyőzés, büszkeség, győzelem, uralkodás, elnyomást stb., amelyek klasszikus tragédiákhoz vezettek. Ezek ismertek már az ókortól fogva, de csak nemrég ismertük fel, hogy nem tudjuk könnyen uralni őket, ha a dolog komolyra fordul, és élet-halál kérdésévé válik.

5. Rendkívül érdekes, hogy bár az eszperantónak és a dialogikus gon­dolkodásnak nagyon sok közös vonása van, és szinte egy időben jöttek létre és fejlődtek, mégis sehol nem találni konkrét utalást egymásra. Mind a kettő a szélsőséges nacionalizmusok korában megerősödő bé­kemozgalmak szellemi atmoszférájában született, azonban akkoriban egyik sem kapott kellő figyelmet. Sőt, a hasonló gondolkodásmódokat és cselekedeteket üldözték, elhallgattatták a kor háborús hisztériájá­ban, aktivistáit bebörtönözték. (Érdekes munka lenne kutatni ezt a szellemi hasonlóságot.)

Az új dialogikus gondolkodás filozófiája a klasszicizmussal való tu­datos szakítás után, és főleg annak dialektikus morálja miatt jött létre, amikor is nem lehetett kielégítő módon elhatározni a jót a rossztól, ugyanis nyilvánvaló, hogy minden ellentét behatol a másik oldalba. Az egyik oldal másikkal szembeni önmeghatározásának szándéka a jól ismert történelmi katasztrófákhoz vezetett.

Az igazságról való egyoldalú idealista meggyőződés valójában már elveszített létalapját. A valóság teljesen más eredményt produkált, mint ahogyan előre vetítették a klasszikus ideálok és ideológiák. Megmutatkozott a kétoldalú szemlélet valós szükségessége, azaz dialogikusan kétoldalú megoldások keresése és alkalmazása tovább­élésünk érdekében, amit az idealizmus kulminációja veszélybe sodort (azon egyoldalú idiotizmus hite nyomán, amely mostanában a terro­rizmusban konkretizálódik).

Mostanában gyakran csodálkoznom kell a tudományos és szellemi-kulturális felismerések és vívmányok egyoldalúságán. Milyen gyakran rekednek meg ezek saját tudásuk korlátai között, más tudományos felismerésekhez való viszonyítás hiányában, jóllehet ezek együttesen az általános továbbfejlődés lehetőséget nyújtanák. Ez a fel nem isme­rés természetesen súlyosbodik más nyelvek tudása és egy elfogadott nemzetközi nyelv hiányában.

6. Ezen ellentéteken alapuló megkülönböztetés egyik konkrét követ­kezménye a klasszikus nyelvészetben mutatkozik meg. Egyetemi szinten az egyik oldalon az ún. természetes nyelveket tárgyalját, a má­sikon pedig az ún. szerkesztett, tervezett nyelveket. A kutatások nem képesek túllépni ezeken a klasszikus határokon.

Egyrészt a klasszikus egyetemi kutatás a mélységben vizsgálódik, és a nyelvek kezdetektől való természetességét kívánja bizonyítani, hierar­chikusan osztályozva őket a klasszikus logika szabályai szerint. De éppen a legvégső mély tudományos kérdésre nincs válasza, és a míto­szok szürke ködébe téved.

Másrészt a klasszikus gondolkodásmód nem nagyon vesz tudomást a szerkesztett nyelvekről, csak úgy mellékesen foglalkozik velük, mint egyfajta történelmi kuriózumokkal (amelyek másként keletkeztek mintegy két ezerre becsült próbálkozásaik során).

A klasszikus nyelvészet csak érintőlegesen kezdett foglalkozni az esz­perantóval a szükséges nyelvi összehasonlítás nyilvánvalóvá válását követően. Az eszperantó a nyelvészet számára teljesen váratlan meg­lepetés volt, amelyet nem tudott a helyére tenni, megemészteni és megérteni a saját rendszerén belül. A valós fejlődés hatására a klasszi­kus nyelvek hierarchikus rendszere darabjaira hullott. Csak a minden tudományos alapot nélkülöző dialektikus küzdelem maradt meg mi­tológiai alapokon, amelyek okán különböző nemzeti nyelvek nemzet­közi szupremáciát követeltek maguknak. De ez a dialektikus meggyő­zésharc is haszontalannak bizonyult az angol világméretű győzelme után, amikor is értelmetlenné vált minden küzdelem e rendszeren be­lül.

7. Ebben a helyzetben a mesterséges eszperantó nyelv teljesen más jelentőségre tett szert, mint amit a klasszikus nyelvészet tulajdonított neki. Először is a nyelvek természetességét ma már általában kétségbe vonják. A nyelvek természetességét a filozófia például már régóta szkeptikusan fogadta, ugyanis a filozófia mindig különbséget tett ter­mészet és társadalom között. A nyelvet főleg mint szellemi-társadalmi jelenséget értelmezte.

A legújabb természettudományi felismerések nyomán, amikor a monoszubsztanciális atomista eszmét bizonyítékokkal cáfolták meg, a természet értelmezése is egészen más megvilágításba került. A klas­szikus gondolkodás csúcspontján a filozófiában mutatkozott meg en­nek a monoszubsztanciális idealizmusnak a vége. Ezt a felismerést kezdetben a társadalomtudományokra alkalmazták. Ezen új körülmé­nyek között a nyelvek is másképpen értelmezhetők, mint ahogyan a valamikori klasszika tette.

Valóban a természettudományokban, a filozófiában és a legújabb tör­ténelem társadalmi tapasztalataiban is végbement a klasszika megha­ladása. Ebben a helyzetben az eszperantónak egy teljesen más értel­mezési lehetősége nyílt meg, amely megszabadult a múltban jellemző klasszikus kényszerektől.

Következésképpen az eszperantó mint mesterséges nyelv már nem számít kisebb értékűnek, ellenkezőleg, fejlettebb mint a klasszikus nemzeti nyelvek.

Ha kezdjük megérteni a meghaladást a művészetben, kijelenthetjük, hogy a művészet volt az, amely már pár száz évvel ezelőtt megtette az első lépéseket a klasszika túllépésére. Amikor a gondolkodás és a tu­datos megértés számára még csak nem is látszott ez az alternatíva, a művészet és a művészeti produktum már magasabb rendű szellemi foglalkozásnak bizonyult, mint a múlt klasszikus szabályokba bezár­kózóan működő világa.

Itt az eszperantó nagyon jó társadalmi közegben van. És az eszperantó ún. nem természetessége egészen más fényben tűnik fel, hiszen az ún. természetes nyelvek nem tisztán természetesek, ugyanis klasszikussá­guk kezdetétől fogva mint egyszerű népnyelvek a latin rendszeréből és grammatikájából épültek fel. De e vonatkozásban az eszperantó nem akarja a nemzeti nyelvek fölé emelni magát, mert bevallja ezekből való származását, ami nem kizáró, hanem dialogikus módon ment végbe ezek elemeinek összetett fejlődésében, felesleges, nemzetközi­leg érthetetlen iditomatizmusok és idiotizmusok mellőzésével.

8. A művészetben már néhány száz évvel ezelőtt számos olyan alkotás született, amelyekben példaadó módon felismerhető a klasszika meg­haladása. Így a jelenben már nincs művész, aki klasszikus művet al­kotna, ha csak nem az iskolában a klasszika jellegzetességinek mé­lyebb tanulmányozása végett, mert valaminek a meghaladását akkor érthetjük meg igazán, ha birtokoljuk, majd magunk mögött hagyjuk azt, ami meghaladható.

E célból szükségünk van a történelemre. Megértéséhez tartozik a megtörtént események és örökül hagyott művek korukban és fejlődé­sükben való megértése. A klasszikus társadalom franciaországi meg­haladási kísérlete után Párizsban megindult a művészetek fejlődése. Különböző döntő próbálkozások történtek a festészetben. Az építé­szetben még tovább élt a klasszika, de fejlődés nélkül, különösen a ki­rályi, állami palotáknál, sőt a parlamenti épületeknél is, ahol a cél a klasszikus hatolom kifejezése volt.

Az Egyesült Államokban is klasszikus oszlopokkal díszítették a kor­mányzati épületeket az erő és hatalom szimbólumaként. De New Yorkban már korszerű, igazi erőt mutató hatalmas épületeket emeltek. Az európai fővárosokban ebben az időben még továbbra is klasszikus műemlékeket építettek, amelyek manapság csak mint múzeumi látni­valók hatnak. Dialektikusan, kifelé hatalmat sugallnak, de belül nél­külözik a reális erőt.

Az európai kulisszák mögött nagyot fejlődött a zeneművészet. Fontos művek születek, amelyek túlléptek a klasszikán, és megszabadultak tőle. Hogy csak egy példát említsek a dialogika alkalmazására a ze­neművészetben: Kart Orf „Carmina Buranaˮ-ja. Témáját és zenei ele­meit a középkorból vette. Fontos részleteket dolgoz fel és hangsúlyoz, hogy megérthessük az akkori időket, és igazi élvezetet adjon a mos­tani füleknek.

A másik példa az Avatar című tudományos-fantasztikus film. Benne megtapasztalhatjuk a klasszikus dialektika meghaladását. A mi gon­dolkodásmódunknak és szokásainknak megfelelő fejlett technikával, de morális fejlettség nélkül egy másik bolygót akarunk meghódítani, és elnyomni annak sokkal fejeltebb lakosságát. Az agresszivitásunkra mutatott viselkedésükben megjelenik az erőszakmentes, dialogikus re­agálás: csak sajnálni tudnak bennünket.

9. Az eszperantó – nagyon hasonlóan a művészetekhez – a klasszika túllépésének szférájába tartozik. Ebben az értelemben legtalálóbb jel­zője az arte farita, azaz művészileg megalkotott. E két szó egybeolva­dása jellemzi leginkább adekvát módon e nyelvet. Világos, hogy nem tervezett és nem szerkesztett nyelv, hanem valami értékesebb: a való élethez kötődő művészet szabadsága. Zamenhof előadásaiban főleg „művészileg megalkotottˮ nemzet-közi nyelvről beszél.

Az eszperantó nem egyfajta, a klasszikus idealizmushoz tartózó idea, ideál, ideológia, amelyek abban az időben domináltak, amikor az esz­perantó megszületett, és még nem nyert elismerést. E kor legtöbb „zsenialitásaˮ mára már eltűnt, de 130 év után is él és tovább fejlődik az eszperantó. Elemei az élő nyelvekből születtek, alapja az élő való­ságból származik a dialektikus ellentétek dialogikus egységgé való új­rarendezésével.

Az eszperantó az új dialogikus gondolkodás valós megnyilvánulása. Nem csak egyfajta nyelv, hanem a napjainkban oly elengedhetetlen dialogikus gondolkodás adekvát kifejezőeszköze. Egy olyan időben, amikor a klasszikusan dialektikus gondolkodás ellentmondásaival a katasztrófa szélére sodorta az emberiséget.

10. Mostanában sokat hallani a párbeszédről. Mindenki, aki nem akarja erővel meggyőzni a másikat véleményéről és álláspontjáról, párbeszédet kíván folytatni. De a másik megértéséhez dialogikusan a másik helyzetébe kell képzelnünk magunkat. Ezért a dialogika képes­sége magában foglalja azt is, hogy ismerjük és gyakran érezzük is azt a felet, akivel beszélgetni akarunk.

Nem elégséges a saját igazunkról való meggyőződés és felsőbbségünk és az ezek keresztülviteléhez szükséges optimális stratégia. Ez a mód­szer csak akkor működik, ha a másik fél gyengébb nálunk. Ez a mód­szer főleg a múltban volt eredményes, amikor erőszakkal, még dialek­tikus eszközökkel sikerült rákényszeríteni a másik félre a klasszikus hierarchiát.

Jelenünkben, néhány szociális forradalmat és fejlődést követően a klasszikus logika szerinti hierarchia már nem fogadható el minden to­vábbi nélkül. És a különböző nagyhatalmak megjelenése után, ame­lyek már nem kényszeríthetik egymást, általánosan megváltozott a ko­rábbi klasszikus viszonyok presztízse is. Maradt a dialogikus törekvés a másik megértésére és a problémák mindkét fél számára elfogadható megoldása.

A dialogikus gondolkodás és az eszperantó kiegészíti egymást. Az eszperantó ennek a gondolkodásmódnak a legkonkrétabb alkalmazása. A filozófiában gyakran megesik, hogy az okos eszmék is megmarad­nak az elmélet szintjén, valamilyen új lehetőség megfontolása konkrét alkalmazás nélkül.

A dialogikus gondolkodás alkalmazása és használata természetes az eszperantóban. Nem csak azért, mert maga az eszperantó is dialogikus elvek mentén született. A kölcsönös, dialogikus megértés céljából jött létre a nemzetközi szférában, ahol megmutatkozott a konkrét, közvet­len beszéd- és értésképesség hiánya.

De ez önmagában nem elegendő, mert döntő a megértés képességének is a dialogikussága. Az eszperantóban megtörtént a klasszikus-dialek­tikus meggyőzésművészet meghaladása a kölcsönös megértés dialogikus módján. És ahogyan nem elégséges csupán dialogikusan gondolkodni, éppúgy nem elégséges dialogikus gondolkodás nélkül párbeszédet folytatni.



A fent használt néhány alapvető fogalom magyarázata

A meghaladás vagy túllépés a megértés antropomorf módja, amely a következőket jelenti: megismerve-tanulva tovább lépni a következő fejlődési szakaszba; tehát nem helyben topogva rombolni.

A dialogikusan azt jelenti, hogy egymást megértve tovább lépni a kölcsönös elfogadás felé; tehát nem erőszakkal rátukmálni igazságun­kat a másikra.

A klasszika időtől függő magas minőség, amely változott a történe­lem során; a fejlődési szakaszok figyelmen kívül vétele forradalmi rombolást idézett el.

Az eszperantó művészileg alkotott nemzetközi nyelv, azaz művészi, a klasszikus nemzeti nyelveket dialogikusan meghaladó; a hatalom klasszikus birtokosai ezért akadályozzák kibontakozását.