A diplomáciának meg az eszperantónak is a dialogika a szükséges metódusa. Mindkettő feladata a megértés megoldása. Ami őszintén csak akkor történhet, ha a másikat nem csak igazunkról akarjuk meggyőzni, hanem megpróbáljuk az ő igazát is megérteni. Ez felülmúlja a klasszikus dialektikát és az új dialogikus gondolkodást igényli.

Mivelhogy a dialogikus gondolkodásból promováltam, talán érthető, hogy mindenben, mindenhol és mindenkiben a dialogikát keresem, most amikor ennek a megértése és alkalmazása, különösen a politikában szükséges lett. De ami sajnos még mindig kevésbé van megértve és alkalmazva. Leginkább még a klasszikus „meggyőző dialektika“ van a kommunikációkban használva, holott a dialogikának az új gondolkodási módja halaszthatatlanul szükséges lett. A következő kimutatásokban a diplomáciával és eszperantóval kapcsolatban, szeretnék rámutatni a dialogika konkrét alkalmazására.

Az aktuális politikában is számos példa található a klasszikus gondolkodás átlépésének szükségességére. Itt van pont most az US - amerikai választások eredményei, mely a győzelem hisztériája miatt nem tud elismeréshez jutni. Habár itt még csak klasszikus alternatívákat kellene ténylegesen belátni.

Ide tartozik egy másik kirívó eset: Vannak olyan klasszikus leegyszerűsítések, melyek az összetett valóságot, a „fehér-fekete“ gondolkodás primitív alternatívájára redukálják. Többször is olvashatjuk, hogy Obama (volt elnök) meg Harris (mostani alelnök), feketék. Hát azok a kommunikációs „szakértő“ zsurnaliszták, riporterek, melyek ilyesmit írnak, színvakok? Ezeknek egyike se, se nem fekete, se nem fehér. Ha jobban szétnézünk a világban, teljesen fekete vagy fehér ember nem is létezik. Méltósággal kifejezve, mindkettőjük inkább az emberiség fejlődésének jelenlegi, dialogikus szintézis magasabb fokát képviselik.

Ilyen meg, a realitástól eltérő gondolkodási mód, a múlt klasszikájából ered. Ideák, ideálok, ideológiák, kívánságok, kiváltságok, hamisítják meg a valóságot, melyek a múltban már eddig is tragédiákat okoztak. Meggyőződés, a csakis saját igazságáról, minden alternatíva nélkül, már eddig is megoldhatatlan konfliktusok eredménye lett a történelemben.

Ugyanakkor jelenünkben megmutatkoztak a meggyőző dialektika határai, különösen a nemzetközi politikában. Amikor a nagyhatalmak nem tudják egyik a másikat erőszakkal meggyőzni, itt jelenik meg a diplomácia teljesen új minőségében, amikor a politikában átlépi az eddigi klasszikus feladatát. Többé nem kielégítő a másik népet, államot, kultúrát csak azért, legalább is felületesen megismerni, hogy utána minél jobban ki lehessen használni, be lehessen csapni, leginkább az uralkodásig. Mondjuk ki egyenesen, egy idegen országban a konzulátusok fő feladata a kémkedés volt.

Nem is olyan régen, talán kb. harminc évvel ezelőtt kezdődött meg egy új, mondhatnám „dialógikus diplomácia“. Az első lépések az új felé, pontosan ott kezdődtek, ahol a diplomácia értéke közvetlen az előtt, csak a képmutató hazudozásig süllyedt. Azután, amikor az „új gondolkodást“ alkalmazva, Gorbacsov megváltoztatta alapjába véve az egész nemzetközi politikát.

Ebben az új korszakban kezdett dolgozni az eszperantista, poliglott, diplomata Nanovfszky György dr., mint Magyarország nagykövete Moszkvában. Munkássága ideje alatt ezen a téren (1992-2005) kb. 13 éven keresztül. Nagy szükség volt ilyen emberekre a rendszerváltás időszakában, akinek mind a két oldalon tapasztalata és tudása volt, de nem volt politikai ideológiával megterhelve.

Ebből az időtávlatból és az utána következő politikai tapasztalatokat figyelembe véve, érdekes megemlíteni, miként lett Nanofvszky, a szingapúri nagykövetségből nyugdíjazva, habár még teljes erővel és sok tapasztalattal rendelkezett. Legalább is nekem, az utóbbi politikai „fejlődést“ figyelembe véve Magyarországon, feltűnt az, amit nekem is keserűen le kellett nyelnem, miután balliberális beállítottságom „hazaárulónak“ lett definiálva. Hát, és mi lehet más valaki, ha eszperantista, mint balliberális?

Az a dialogikus szellem, amely Gorbacsov idejében megindult lassan mindjobban leapadt és felélénkült a már annyi szenvedést okozott dialektikus nacionalizmus. Ellentétek lettek megint keresve és találva, majd folytatódtak a meggyőző viszonyok. Habár ne felejtsük el, a váltás dialogikusan történt. Revolúció nélkül!!! Amit sok eszetlen, inkább szívesen látott volna, egymást véresen öldökölve. Na, milyen jó, hogy azok mégse vannak többségben. De a demokráciában nekik is meg van engedve, hogy legalább ünnepeljék a forradalmaikat.

Nanofvszky György- nél ezt a diplomáciához szükséges dialogikus beállítottság fejlődését már gyermekkora óta követni lehet. Kezdődik valószínűleg a nagyszülei szellemi hatásával, akik (Trianon után) Kolozsváron éltek. Habár nem közvetlenül (mint nálam Szabadkán), de a nemzetköziség tudatosodása bizonyára hozzá is eljutott. (Aki ilyet nem élt meg, valószínűleg meg sem érti miről beszélek.)

Gyerekkorából marad még a két első évi Francia iskolában való kezdése, amire nem szívesen emlékszik, de a nemzetközi hatás megérzésére pszichológiai jelentőségű lehetett. Utána nem érte váratlanul, kellemetlen érzéssel, a kötelező orosz nyelv tanulása, mint a többi iskolatársánál. Majd gimnáziumi éveiben kezdett el eszperantóval foglalkozni, amely a többi nyelvek tanulására ösztönözte, úgyhogy többnyelvű poliglottá fejlesztette magát, ami a későbbi diplomata karrierjében sokat segített.

Az eszperantó a további életében is követte. Mint diplomata a világ minden részén, ahol megfordult eszperantót beszélőkre is talált, akiknél mindig különösen szívélyes fogadtatásban részesült. Az eszperantó mozgalomnak mai napig is aktív tagja maradt, melyben több funkciót is betöltött és baráti kapcsolatokat tart. Eszperantó baráti körökben „Nano“-nak hívják.

Nemrégen életrajzáról egy könyvet adott ki: „NANO Egy soknyelvű diplomata kalandjai öt kontinensen“. Melyet fiatalkori barátja, Nemere István híres író jegyzett le. Megkaphat: eszperantóul, magyarul ISBN 978 963 918927 0 az Alternatív Kiadónál, fordításokban is angolul, lengyelül, oroszul, franciául, a német fordítás folyamatban van.

A könyv a dialógika alapformájába van beleágyazva. Nemere kérdések feltevésével vezet be a megbeszélés témájába, melyekre Nano közvetlen feleletekben válaszol. Ami itt különösen fontos, hogy a válaszok módjára figyelve, felismerhető a klasszikus dialógok meghaladása. Míg a klasszikus dialógokban, pld. Platon-nál Szókratész igazáról akar meggyőzni, az „új gondolkodás“ dialogikája a másik igazát is meg akarja érteni. Ami meg ebben az esetben különösen érdekes, hogy ez a módszer szorosan, úgy az új diplomáciához, mint az eszperantóhoz is lényegesen hozzátartozik.

Nano-nál található több konkrét egyszerű példa a dialogikával való klasszika átlépésére. Kezdhetjük közvetlen viselkedési modorával, amire barátja Nemere figyel fel, egy közös Oroszországi tartózkodásuk alkalmával. Nanofvszkynál elvárható, hogy mint főkonzul, megfelelően tudjon viselkedni a világ legprominensebb személyiségeivel, akikkel többször is tárgyalt. Ami azonban ilyen embereknél nem mindennapi, hogy egyszerű emberekkel is közvetlenül tudjon bánni.

Egyszerű orosz emberekkel úgy beszélt, mintha ő is egyik közülük lenne. Persze abban a perfekt nyelvtudása sokat segített, ami azonban egy ilyen esetben mégsem lenne elég. Hozzá kellett hogy jöjjön egy mély emberi érzés is, amit talán megtanulni nem is lehet. Ez vagy van, vagy nincs. De ez is a dialogika alapos emberi mélységéhez tartozik.

Mélyen fekvő dialogikus karakterének hatása, intellektuálisan is többféleképpen kifejezésre jut. Mint magyarországi generál konzul Moszkvában, kezdeményezett megindítani egy első dialógikus lépést, feloldani a kereszténység közötti, most már több mint ezer éve tartó szakadást. A történelemből tudjuk, hogy 1054 –ben Keullariosz pátriárka és IX. Leó pápa vallási nézeteltérések miatt összevesztek és egymást közösen kiátkozták. Ennek a tragikus következménye lett, hogy bár többszöri próbálkozások után, a mai napig sem sikerült a két egyházat kibékíteni.

A pannonhalmi apátság ezer éves fennállásának évfordulója alkalmából 1996-ban, II. János Pál pápa részvétele már meg volt szervezve. Ez alkalomra tett kísérletet Nanofvszky nagykövet, meghívni az orosz pravoszláv pátriárkát, abban a reményben, hogy a két vallásfő, ez alkalommal történelmi jelentőségű kézfogása valósuljon meg.

Sokat ígérő előkészületek voltak folyamatban. Személyesen a pápa és a pátriárka is, mindketten beleegyeztek a találkozóba, azonban mind a két oldalon, még a háttérben levő gyülekezeteknek is bele kellett volna egyezniük. Vatikánból meg is jött az engedély, azonban Moszkvából Jelcin betegségét találták kifogásnak, amiért a pátriárka nem hagyhatta el Moszkvát.

Ha a volna, ott nem lett volna, ez alkalommal megtörténhetett volna, egy évezredes jelentőségű keresztény vallási találkozás. Tegyük hozzá, hogy a jelen történelmi idejében, valami általánosan is szükséges dialogikusan kommunikatív módusz, amitől a további létünk ezen a bolygón, amit földnek nevezünk, függ.

Hol maradt annak a zsidó fiatalembernek a megértése, aki saját népét azért árulta el, hogy az egész emberiséget megváltsa. Ezért a klasszikától, magát a keresztre engedte feszíteni. Aminek az egyszerü igaza, teljes érthetöséggel, a történelmi jelenben bizonyosodott be. Mert ha mindenki engedi magát keresztre feszíteni, nem marad senki aki keresztre feszít. Tehát a lét megmarad - ha szabad akarattal a létet választjuk. De ha mindenki klaszikus hösként gyözni akar, az emberiség kiirtja magát és a végén csak egy marad - de mint ember csak ketten létezhetünk.

De, ha még a keresztények sem értik meg ezt az egyszerü igazságot, mit kezdjenek ezzel azok, akik még mindig a klasszikus viselkedési formákban hösiesen bíznak és hisznek? Siralmas, mennyire sikerült a klasszikának a kereszténységet elfordítani, vagyis nem azt láthatni, ami valóban mutatkozik, hanem csak azt, amit „én akarok“.

Habár a klassziukus tudomány is eljutott oda, hogy belátja a dialogika szükségletét, de konkrétan hasznáni mégis csak nagyon kevesen képesek. Örvendetesen már sokan dialógot akarnak folytatni, de hogy az miként müködik dia-logikusan, azt még kevasen ismerik. Leginkább össze van tévesztve a dialogika a dialektikával, vagyis a másikat meggyözni akarással az „én igazságomról“.

Habár Nano személyesen nem tartozik ezekhez a vallások egyikéhez sem, melyeknek az egyházfőit kézfogásra szerette volna összehozni. E próbálkozása mögött, főleg az a motiváció feltételezhető, amely az eszperantó és a diplomácia hatáskörébe tartozik. Mellékesen megemlíti nagyszülei unitárius protestáns keresztény valláshoz tartozásukat, mély emberi tisztelettel, mely szülei nevelése által hozzá is eljutott.

A hatás az eszperantón keresztül közvetve is feltételezhető, a keresztény vallás szkizmájában. Konstantinápoly és Róma szétválása után, kb. 5 száz év múlva a protestantizmusba, majd kegyetlen vallásháborúkba ömlött, mely az európai testvérháborúk két világháború provokálásában folytatódtak. Miután a 20. század második felében, tapasztalva lettek az ilyen módú viszonyok határai. Ami az eszperantót már megjelenése óta foglalkoztatatta.

Ekkor jelent meg megint az a viselkedési forma, amely a kereszténység kiindulópontjában kezdődött, de a történelemben holokausztig fajult el. Habár a zsidó-keresztény dialógus megindult még ez az elfajulás előtt, de a bekövetkező katasztrófát már nem tudta megakadályozni. Ebben a viszonylatban különösen érdekes, hogy, ugyanabban az időben kezdődött, az új dialogikus gondolkodás és az új nemzetközi megértési nyelv ajánlata, az eszperantó. Mindkettő zsidó- keresztény dialogikus szellemi hatást tartalmazva.

Ezek után mutatkozott meg, ennek a gondolkodási módnak a szükségessége jelenünkben, amely a politikai diplomáciában, úgy mint a vallások dialógusában nyilvánult meg. Persze ide tartozik, mindjárt az eleibe a keresztény-zsidó dialógus, a különböző keresztény szétválások és a szekták dialógusa, majd a különböző világvallások egymásának dialógikus megközelítése. Mely a természethez, Isten teremtményének , általános dialogikus viszonyának szükségletes megnyilvánulásban jelenik meg.

Nemcsak a dialog-forma található ebben a „Nano“ könyvben, hanem a klasszikus dialógok átlépése dialogikus szellemben. Ami annyit jelent, hogy a dialektikát túlhaladja. Míg a klasszikus dialógoknak a lényege, az igazság meggyőzéséről szól, az új dialogikus gondolkodás nyitva hagyja az igazságot, vagyis a továbbfejlődést nem gátolja meg valamilyen „örökös“ klasszikus igazsággal.

Ezekben a „Nano“ dialógokban, két barát között, lépten-nyomon követni lehet a másikra való figyelmet, már a kérdések formálásában is, ügyelve a másiknak nehogy megsértésére. Ez az a dialógus forma, amely jelenünkben a nemzetközi politikában szükséges, ha tovább akarunk jutni a problémák megoldásában. Nanofszky konzulnál ez a módszer praktikus, sőt szükséges alkalmazásra is tudott találni.

A jelenlegi nemzetközi politikában ez a „dialogikus módszer“ nem csak „diplomatikus udvariasság“, hanem „szükséges viselkedési mód“, a nemzetközi problémák sürgős megoldásához. Ennek kiegészítésére szükséges a történelem dialogikus megértése is. Ami jelenleg nem is olyan egyszerű feladat, miután eddig a történelmek kizárólag dialektikus ellentétekben voltak leírva. Ezek szerint más államok és népek leginkább, mint ellenségek sokszor, mint háborús ellenfeleknek lettek bemutatva.

Ezeket az eddigi viszonyokat kell teljesen átinterpretálni, hogy a nemzetközi politikában a béke megteremtéséhez használhatóvá legyenek. Nagy munka vár a dialogikus gondolkodású képességgel rendelkező történészekre. Olyan faktumokat kell előhozni a múltból, melyek a népek közös tulajdonságait reprezentálják és a békés együttélését elősegítik. A múltba meg azokat elsüllyesztetni, amelyek ellenségeskedéshez vezettek.

Ehhez szükséges a dialektikus gondolkodási mód átlépése az új dialogikus gondolkodással, úgy a történelem felfogásában, mint a nemzetközi politikában. Ez az átlépési folyamat megkezdődött most már 2-3 száz évvel ezelőtt a művészetben és a társadalomban, aminek a egzisztenciális szükségessége a jelenünkben mutatkozott meg.

„Nano“ könyvében megtalálható mindkettőnek konkrét alkalmazása. A nemzetközi politika diplomáciája, összekötve a művészettel, mely két oldalról talál egymásra, két baráti kapcsolatban levő eszperantistánál. A művészileg alkotott nyelv (artefarita lingvo), mely a klasszikus lingvisztikát is dialogikusan átlépte.

Alkalmazva Nemere István irodalmi művésztől, hasonlóan az eszperantó dialogikus módszerével, meghaladva a klasszikus történelmet. „Magyarország Története“ című regénystílusú történelmi írásában, művésziesen alkalmazza a dialogikát. Nem csak az egyik oldalon foglal állást, mint ahogy megszoktuk a dialektikus történelmi leírásokban, hanem figyel a másik oldal érdekeire is.

Ugyanígy lépte át fiatalkori és mostani barátja, Nanofszky György diplomata, konzul, a nemzetközi politikában a klasszikát. Ugyanúgy, mint barátja, ő is fiatal gimnazista korában került kapcsolatba az eszperantóval, mely magával ragadta és élete következő éveit egzisztenciálisan befolyásolta. Ebben a „Nano“ könyv közös kiadásában, egymásra találnak a dialogikus gondolkodási mód konkrét és alapos alkalmazásával.

Nano-nál is lépten nyomon megtalálható a dialogika. Nem csak az eszperantójában, hanem konkrét politikai és tudományos alkalmazásában is. Egy diplomatának manapság már házbelileg szükséges ez a gondolkodási mód, különösen a követségeken, amikor a sokszor veszélyes helyzetekben, ellentéteket békésen kell megoldani.

Ő meg nem csak ezen a nívón alkalmazta, hanem tudományosan is. Vagyis a doktori disszertációja a modern indonéz nyelvről szól. Abban idézi Slametmuljana professzort:

„Az indonézek számára az indonéz nyelv sohasem volt a helyi nyelvek antitézise…Valamennyi nemzetiségnek joga van az indonézt saját nyelvének tekinteni, hiszen valamennyi nemzetiség hozzájárult annak kialakulásához.“

Elképesztő mennyire ugyanaz a jelentése ezeknek a mondatoknak az európai eszperantó lényegével, vagyis ugyanaz a dialogicitás. Ami azonban eddig még nagyon kevés nemzeti nyelvet beszélő európainak, sajnos nyelvésznek sem, de legtöbbször még eszperantistáknak sem lett tudatos.

Az új indonéz nyelvben található a klasszika átlépése a dialogikával. Amikor a legjobbnak gondolt maláj nyelv dialogikus összetételében a többi ottani nyelvek összeillesztésével le lett váltva. Nem ellentétben, hanem közös kombinációban, az új modern indonéz nyelvben. Pontosan ugyanaz a viszony, mint az európai nemzeti nyelveknek egymáshoz és az eszperantóhoz. Nemhogy csak a nemzeti nyelvek összetételéből vannak komponálva, hanem az ellentétek is dialogikusan ki vannak zárva.

Hogy Nano-nak tudatosan feltűnt az eszperantó és az új indonéz nyelv közötti hasonlóság, abban sokban elősegítette többnyelvűsége. Ahhoz meg hogy egy igazi poliglottá fejlődött, abban elejétől kezdve az eszperantó tudása segítette elő. Ebben az összefüggésben érdekes megjegyezni, hogy ez a nem mindennapi tudás, nem mindenhol és mindenkinél váltott pozitív hatást. Valószínű, hogy a nyelvek dialektikája, mely ellentéteket produkál, oda is kihat, ahol nem is lenne feltételezve.

A parlamenti komissió tagjai, akik elhatározzák egy nagykövet alkalmasságát valamely külföldi országban, inkább csodálkoztak ezen a legalább 9 idegen nyelvű felkészültségen, minthogy teljes elismeréssel reagáltak volna, e diplomata rendkívüli tudására. Különösen idegennek tűnt nekik az eszperantó, meg a hozzá hasonló, még fiatalabb újonnan konstruált indonéz nyelv. Hogy miért, azon sokat lehetne találgatni.

Egyes tagoknál, valószínűleg irigység, féltékenység, konkurencia. Hogy csak a pszichológiánál maradjunk. De az eszperantónál biztosan odajön - mint másoknál is, már sok esetben tapasztalható volt, akik e nyelvtudásukat inkább elhallgatták, mert karrierjükre inkább negatívan hatott - a politika. Ami meg főleg, most már több mint 130 éve akadályozza e nemzetközi nyelv szükséges kibontakozását.

Nanofszky moszkvai nagykövetségi kijelölésére mindezek a visszatartások nem tudtak hatni. Nemzetközi felkészültsége több éves munkájával az ENSZ-nél Genfben szerzett tapasztalataival, oroszországi egyetemi évei és személyes kapcsolatai után, perfekt orosz nyelvtudással, többek között a diplomácia jelenleg legfontosabb nyelvtudásával, angollal és franciával. Neki nem volt szüksége az eszperantót sem elhallgatni. Felkészültsége tudásával annyira meggyőző volt, hogy legnagyobb valószínűségben konkurencia nélkül állt a választásra.

Ebben az esetben még az sem volt zavaró, ami más nyugati államban, a nemzeti nyelvek ellentétei és a még akkori politikai helyzet miatt, valószínűleg inkább negatívan hathatott volna, a magas fokú orosz nyelvtudása, mivel hogy itt a moszkvai nagykövetségről volt szó. Sőt abban az időpontban, amikor fél Európában, a Szovjetunióban úgy mint Magyarországon, éppen a rendszerváltás lett aktuális. Szükség volt egy olyan személyiségre, aki kiismeri magát e történelmi idő mindkét korszakában (megint csak azt mondhatnám, dialogikusan képes elhagyni a múlt dialektikáját, de nem valami forradalmi szellemben).

Talán helyénvaló megmondani, hogy Nano szellemi világát a nyelvektől való vonzás határozza meg, ahova az eszperantó is alaposan hozzátartozik. A többi nyelvek úgymond hozzájöttek e nyelv dialogikus szelleméhez. Későbbi továbbfejlődése, egzisztenciája, mely a nemzetközi diplomácia vonalán generál konzulátusba torkolt, megtalálható ez a szellemi hatás.

Egy példa az orosz nyelvhez való hozzáállása, melyet magas fokon sajátított el moszkvai egyetemi tanulmányai során, de dialogikus viszonya ehhez a nyelvhez még budapesti orosz nyelvtanára véleményéhez fűződik. Akitől azt tanulta, hogy minden nyelvnek megvan a különös értéke és szépsége, függetlenül milyen viszonyban állunk politikailag a néphez, amely beszéli. Ez a vélemény különösen fontos volt abban az időben, amikor Magyarország szovjet megszállás alatt szenvedett.

Ebben az összefüggésben fontos lenne rámutatni az igazságos többnyelvűség és a poliglottizmus különbözőségére. Melynek a megértéséhez az eszperantó dialogikus viszonyát a többi nyelvekhez vehetjük segítségül. Többnyelvűség uralkodik pld. az EU-ban. Habár a nyelvek egyenlősége van kihirdetve, a valóságban mégis a klasszikus dialektika hierarchiája uralkodik.

Mert egyenjogú többnyelvűség az EU-ban valóban nem létezhet, amíg presztízs és konkurencia folyik a különböző hatalmi erőviszonyok között. Melyben a 25 elismert nyelv közül a kisebbeknek csak kevés az esélyük az akceptálásra. Ebben az igazságtalan különbségben tudna egy semleges nemzetközi nyelv, mint az eszperantó segíteni, hogy valóban minden nyelv egyedüli értéke és különbsége elismerve lehessen.

Nano-nál ekzemplárisan megtalálható a dialogika. Nemcsak valami teória, törekvési akarat, szép beszéd, hanem a konkrét használata az eszperantóval és a diplomáciában. Ilyen példa csak nagyon ritkán található, ebben az egymáshoz illő összetételben. Habár ez jelenünkben létszükséges gondolkodási és viselkedési módszerré vált.

A nemzetközi politikában ennek most már több mint fél évszázada megmutatkozott a szükségletessége. Azonban a klasszikus hatalom megpróbálja, amennyire csak bírja, alkalmazását a nemzetközi megnemértési zavarban késleltetni. Helyette továbbra is inkább klasszikus politikát akar folytatni.

Az eszperantó és a humanista emberszeretet az eszperantó keletkezése óta egybe tartozik. Ezt a tulajdonságot Nano már gyerekkori családi köréből magával hozta. Már szülei foglalkozásaiba is beletartozik. Apja gyermekorvos, anyja földrajz tanárnő, „Klára néni“ aki még 97 éves koráig is eszperantót tanított. Szülei keresztény hithű vallásukért a kommunista időkben is kiálltak, amiért állásuk elvesztését is elviselniük kellett.

Beleszületve ebbe a szellemi környezetbe, Nano rátalált az eszperantóra, mely a többnyelvűségén keresztül a diplomáciához vezette. A dialogikának a legmagasabb fokáig, oda ahol klasszikus dialektika határai a nemzetközi politikában megmutatkoztak. Ott ahol a dialogika szükségszerű lett.

Mert ha továbbra is a földnek nevezett bolygón akarunk maradni, dialogikusan kell hogy viszonyuljunk egymáshoz, az eddigi meggyőző dialektika helyett, amely a történelemben leginkább háborúhoz vezetett. Vagyis a dialogikus diplomácia az, ami a nemzetközi kommunikációnak a nemzetközi politikában használhatólag megmaradt.

Na persze, ott meg jó lenne egy demokratikus nemzetközi nyelv, amellyel megtudnák magunkat, a kommunikáló felek, érteni és értetni.


Végül egy kis fogalommagyarázat:

A dialóg és a dialogika, különböző írásmódja nem elírási figyelmetlenség vagy (a magyarban) tippelési hiba, hanem megvan az értelme, vagyis a maga jelentése.

Dialóg - amikor legalább két személy egymással beszél, nemcsak monológban, pld. előadásban közli amit akar, hanem valakivel szemben áll és annak a reagálását elvárja. Ez kétféleképpen történhet:

1.- klasszikus - dialektikusan, vagyis meggyőzési akarattal, ami a saját igazságának meggyőződésében, az erősebb erőszakát is alkalmazhatja.

2.- átlépve a klasszikát - dialogikusan, az új dia-logikus gondolkodás módszerével, nem szögezi le az igazságot, hanem helyet és időt ad a tanulásnak és fejlődésnek.

Nemcsak a saját, pld. klasszikus-arisztotelészi - logikát, veszi az igazság egyedüli mértékének. Hanem szabad helyet hagy, azon kívül és fölül is, hogy beengedje magának a még ismeretlen hatásokat, amiből újat tanulhat.

A dia-logika szabadon hagyja a lehetőséget egy másik, eddig még ismeretlen logika felé. Tehát megenged megismerni valami ismeretlen újat.

Így működnek jelenünkben a legújabb tudományok, amint átlépik az eddigi klasszikus logikát és dialektikát.