Nemere István Magyarország történetének dialógikája 1.rész

Nemere István Magyarország történetének dialógikája 1.rész

Nemere István könnyedén érthetővé teszi a Magyar történelmet, minden objektivitás törekvése nélkül. Olvasható, mint egy regény, csak hogy a tartalom felülmúl minden szórakoztatón elringató szöveget és gondolkodásra is késztet.

Ugyanakkor iktat a kérdés feltevésére; mennyire lehetséges egyáltalán „történelmi objektivitás“? Amire korunkban a „történelem“ látszólagosan törekszik, a természettudományok nyomában. Minden múlt meséjében, mítoszában pontosan törekszik leszögezni, hogy volt az valóban is.

Az egész „tudomány“ csak ott lesz tragikussá, amikor tehetetlensége ellenére is, erőszakosan tovább azt állítja, amit csak akaratából tett fel, de végül is nem objektív tudományos kritériumoknak megfelelően.

Ez pedig nem csak mellékesen fontos, hanem nagyon is, hogy ebből a hibából, különösen mi itt Közép-európában tudatosan tanuljunk. Mert ez az álltudományos felfogás vezette a Habsburg Monarchia népeit ahhoz az állapothoz, amelyben most vannak. De amivel nincsenek megelégedve.

Jelenünkben eljött az ideje és lehetősége, elhagyni az akarati ideáloktól való meggyőződéseket és áttérni a szükséges dialogikus történelmi megértésre. Ezt elsősorban a nemzetközi állapot politikája követeli, ha tovább akarunk létezni a bolygónkon. Ehhez meg egy új gondolkodási módszer szükséges.

Nemere a Magyar történelem ábrázolásával elindult ezen az úton, amin persze még sokat kell igazítani, de ahhoz szükséges a más népekkel való dialógus is (nem csak a meggyőző lamentálás). Mert a történelem, se nem mitológia, se nem egzakt tudomány, hanem ez a kettő között van. De ezt be kell látni és vallani, s csakis úgy lehet dialogikus eredményekhez jutni. Ami az eddigi történelemben sajnos hiányzott. Eddig leginkább dialektikusan akartuk a másikakat a mi igazunkról meggyőzni.

Ábrázolásában megjelennek az időszerű tudományok alkalmazásai. Azok, melyek még kb. száz évvel ezelőtt, vagy nem is léteztek, pld. szociálpszichológia, meg a politológia, vagy éppenséggel még csak gyerekcipőkben jártak, mint maga a pszichológia (mely talán éppen arra várt, hogy a Habsburg Monarchia összeomoljon és ebből a szükséges tapasztalatból egyes megfigyelő elmék, kitalálhatják az új pszichológiát) és a szociológia.

Még talán száz évvel ezelőtt, ezért egy ilyen megértése a történelemnek egyáltalán nem is volt lehetséges. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az akkoriak butábbak voltak, mint mi (mi se vagyunk okosabbak, sőt…) hanem hiányzott az az idő, amiben a mostani tapasztalatok hozzájöttek, az új tudományok szemszögéből, melyek persze a gondolkodási módon is váltóztattak.

Ha régi krónikákat olvasunk, feltűnik a történelem egyoldalú, hatalmat analizáló mutatványa. Minden a királyok, császárok és uralkodók körül forog. Ezek háborúznak egymással, s utána osztoznak az alattvalóikon és a területeken.

Évezredes történelmi fejlődésnek kellett eltelnie, míg az egyszerű ember, először csak, mint lázadó rabszolga meg legyen említve. A kereszténység a rabszolgaság megszüntetésének ígéretével került hatalomra. Csak az uralkodási módot változtatta meg.

Az újabb korban egymást váltották a forradalmak. Az uralkodás megszüntetését ígérték. Megint csak megfordították az uralmat, többször még rosszabb diktatúrákba. Ez volt a történelem dialektikus fejlődése.

Jelenünkben végül elértük ennek a dialektikának a végét. Vagyis, vagy megértsük ezt a dialektikát és képesek leszünk dialógikára fordítani az eseményeket, vagy ezen az úton akarunk tovább menni, az emberiség öngyilkosságáig?

Már vannak olyan egyének is, akik készen létben állnak, maguk feláldozásával ezt végrehajtani. Azt hiszik, hogy majd utána a paradicsomba kerülnek, ahol szűz nők háreme vár rájuk kielégíteni őket.

Nemere deszkripciójában ott van a dialógika. Vagyis az új gondolkodás. Hogy ezt miként érte el azt lehet feltételezni, vagy talán direkt rá is kérdezni. Mivel tudom, hogy eszperantista is, találok nála több olyan megnyilvánulást, amelyek leginkább eszperantista intellektueleknél mutatkoznak.

Ezt a gondolkodási módot leginkább többnyelvű, művelt személyeknél is meglehet találni, habár ezt se lehet általánosítani. Már találkoztam nagyon művelt, de mégis csak egyoldalú egyénekkel, akik mégsem képesek a dialogikára. Sőt olyan eszperantistára is, aki csak egyoldalú maradt, a maga nemzetközi nyelvével is.

Feltételezem, hogy Nemerénél az eszperantónak nagy hatása van erre a széleskörű (én dialogikusnak nevezném) világnézetre és gondolkodási módra.

Eddig én Golo Mann kiadásában 1980-ban megjelent Világ történelemből (Weltgeschichte) vettem történelmi áttekintésemet. 30-40 ével ezelőtt az itt leírtak egy új, ahogy mondták „objektív“ lépés volt, az a sok összevisszasághoz viszonyítva, amiket a 19. meg a 20. század első felében összeírtak.

Csak később jöttem rá, hogy a történelem írásában nincs objektivitás. Minden attól függ, hogy ki írja, mikor, milyen körülmények között, stb.. Tehát az igazság az, hogy nincs igazság, vagyis az igazság relatív. Egy bizonyos igazságot csak úgy lehet „kisilabizálni“, ha különböző leírásokat összehasonlítjuk, legjobb, ha különböző nyelveken, különböző népekhez tartozó íróktól.

Már gyerekkoromban zavart engem, hogy mást tanítanak nekem a jugoszláv szerb-horvát történelemben, mint amit én magyarul tudtam olvasni. Aztán, mint 25 éves fiatalember azt hittem Németországban feloldom ezt az ellentétet. Nem sikerült. Inkább a magyar, de még a német történelem is inkább relativizálódott.

Most már több mint 45 éve amikor Wiesbadenból Münchenbe érkeztem, nem volt mindjárt mérnöki állásom, úgyhogy kisegítettem a Magyar Intézet (Ungarische Institut) könyvtárának rendezésében. Ott sok olyan könyvre találtam amihez az akkori szocializmusban nálunk nem lehetett hozzájutni.

Csak úgy faltam a számomra nagyon érdekes szövegeket. Míg, Géher János az intézet vezetője, aki jó barátom lett, több nyelven beszélő szociológus, akkor nemrég Párizsból jött át a „Szabad Európa Rádió“ megbízásában, barátiasan figyelmeztetett: Csak olvasd, de ne higgy mindent, ami ott le van írva.

Az intézetben sok különböző magyar emigráns megfordult. Voltak ott valamikori nyilasok, akik azzal dicsekedtek, mennyi „ellenséget“ öltek meg. Olyanok is akiktől a kommunisták elkobozták vagyonukat, előbbi gyártulajdonosok, akik földönfutó szegénnyé lettek. Voltak polgári tudós emberek, mint pld. Bogyai Tamás történelem professzor, aki a volt nyilasokkal szóba se állt.

Meg aztán ott volt a közelben Habsburg Otto is (egyesek még őfelségének szólították) Tutzingban, a Starnbergi tónál lakott családjával. Többször tartott előadásokat, magyarul is, (több más idegen nyelv mellett) amit egy kicsit nyafogó akcentussal, de jól beszélt.

Rendeződött valamennyire a káoszom, amikor elkezdtem dialogikusan gondolkodni (amikor filozófiából promováltam). A másikban kezdtem nem az ellentétet látni, hanem megpróbáltam a maga módján megérteni és utána elérni egy közös összetételt. Ebben a gondolkodási módban nagyon sok segítséget találtam később az eszperantónál.

Vagyis az eszperantóra ez a gondolkodási mód után lettem kb. most már 25 éve figyelmes, amikor feltűnt nekem, hogy az eszperantó mozgalomban nem csak „dialogikusan filozofálnak“ amit én addig tettem, hanem konkrétan alkalmazzák.

Amit itt magamról leírtam, azzal csak oda akarok kilyukadni, hogy valamire felhívjam a figyelmet Nemere Istvánnál, ami a csak magyar olvasóinál (ki más olvasná a Magyar történelmet) lehet, hogy nem is tűnik fel.

Mert meg vagyok győződve, hogy eszperantista léte, ebben a gondolkodási módban döntő szerepet játszik. Amit én nála is megfigyeltem, az az új „dialogikus gondolkodás“, mely a 20. század második felének világpolitikai módszerét megváltóztatta.

Ez a Nemere féle könyv is Magyarország történetéről, ilyen formában kiadva, csakis ez a változás után lett lehetséges. Ideje lenne már ezt szélesebb körökben is belátni. Mert nem kevesebb, mint a jövőbeli létezésünk, nemcsak Európában, hanem világszerte is függ ettől.

De miben is rejlik ez az „új gondolkodás“? Nemere egy pár ábrázolásában megpróbálom kimutatni.

Kezdjük Szent István királlyal és annak az eddigi elhelyezésével a magyar történelemben. Melynek helyét és magasztosságát eddig, sőt még manapság is, még csak megkérdésezni sem lehetett anélkül, hogy aki ezt megteszi, ne mindjárt magyarellenesnek tűnjön fel. Melyeket különböző időkben különböző veszélyek fenyegettek.

Persze a magyarok ellenségei éppen ezt szívesen kihasználták és ahol csak tehették sértegették a magyar szentséget. Nemhogy csak rámutattak volna, amiben nem lehet István király szent, hanem aztán túlozva ki lettek forgatva, még azok a történelmi események is, melyek reálisan is megtörténhettek.

Na, most próbáljunk egy kicsit elgondolkodni (dialogikusan, nem dialektikus ellentétekben, mint ahogy eddig leginkább tettük) hogy állhatott István király szentességével ez a dolog?

A magyarok nem nyújtottak vízumos kérvényt az itten már előbb is élő népeknek, hanem erőszakkal elfoglalták azok addigi életterületeiket. A rablás és gyilkolás az életformájukhoz tartozott. Amikor egyes vezérek, pár vereség után rájöttek, hogy ha továbbra is létezni akarnak, a Kárpát-medencében fel kell venni a kereszténységet.

Elképzelhető, hogy azt az akkori barbár népet nem lehetett máról holnapra keresztényekké változtatni. Azért látjuk minden „Szent“ István szobornál a „szent“ kardot is, ami meg nem éppen, a kereszténység lényegéhez tartozik.

Sőt ha egy külföldi keresztény hívő bemegy a Budapesti bazilikába, a nagy pompa közepette, minden fölött (ami már magában sem éppen kereszténységre utal) egy óriási fehér férfi szobrot lát maga előtt, kezében karddal. Ez kell, hogy Szent Istvánt ábrázolja.

Ha meg egy misét is meghallgat a turista hívő, a végén lehet hogy a magyar himnuszt is meg kell hallgatnia, mint annyiszor az olimpiai (pogány eredetű) játékok alkalmával, többször is hallgathat, a különösen jól harcoló magyar sportolók megjutalmazásakor.

Hát ugye, ez mind a magyar nemzeti büszkeséghez tartozik, de itt feltehető a kérdés, hogy mi köze van ennek a kereszténységhez, s ebből kifolyólag István király szentségéhez? Erre a kérdésre megfelelő módon, választ lehet találni Nemere könyvében.

Hogy ebben mi a dialogika? Az, hogy megkérdésezzük a most már ennek a témának évszázados merevségét és belevonjuk az időben megtörtént tapasztalatokat, s az új tudományokkal elért tanultakat. Tehát dialogikusan feloldjuk az egyoldalúságot.

Nemere érdekesen sorakoztatja a történelmi eseményeket, ismert személyiségek működései mellett. Nemcsak száraz, úgysem objektívan lehetséges történelmi faktumokat sorol fel, hanem azokat feloldja, ismert személyiségek, sokszor egyszerű emberi tulajdonságai belevonásával. (Ez is már a dialogikus módszerhez tartozik.)

Különösen érdekes, az eszperantó szemszögéből, a Habsburg Monarchia utolsó periódusában a történtek leírása, az Osztrák – Magyar - Monarchiában. Melynek összeomlása pontosan egybeesik az eszperantó megjelenésével és annak mozgalmi kezdetével. Mondhatjuk azt is, hogy az eszperantót ebben az időben, éppen ez a szükségszituáció szülte, egy megoldási ajánlattal, amit azonban akkoriban alig volt valaki képes megérteni.

Szerintem, minthogyha már ebben az időben a dialektikával szemben a dialogika nyújtotta volna a megoldási lehetőséget. Azonban majdnem senki se volt szellemileg elég érett, hogy ezt felismerje. A helyett mindenki a maga igazát hajtotta, ha másképp nem, akkor készenlétben még öldöklő háborúra is.

Habár éppen a Habsburg monarchiában tudott a másikoldalon a dialogikus szellem, már évszázadokon keresztül kialakulni, a különböző népek közötti tapasztalatokban. Mindezt azonban egészen az összeomlásig elnyomta az uralkodás dialektikája. Amelyen a Francia Forradalom se tudott segíteni, inkább a nacionalizmust formálta klasszikus ellentétekbe.

Például egy olyan személyiség, mint Hothy Miklós, a monarchia szellemének egyik oldalon pozitív példánya, majd 10 nyelven, anyanyelvi szinten beszélő katonás úriember, a másik oldalon meg ott volt benne az a fék, ami a Habsburg monarchia tragikumát is okozta.

Amit meg a magyarok időben, még jobban meghosszabbítottak a viselkedésükben, beállítottságukban, szellemükben, mint az osztrákok. Az az „úri-muri“-zás, amit még mai napig is, 50 éves kommunista diktatúra után, meg lehet találni Magyarországon. Sőt néha egy külföldi még azt a benyomást is kaphatja, hogy valamit vissza akarnak állítani a magyarok, ami már elmúlt.

Legjobban tűnik fel ez azoknak a magyaroknak, akik valami okok miatt hosszabb ideig nem tartózkodtak itt és most visszajönnek. Mintha egy szellemi múzeumot találnának idehaza. Egyesek élvezik is ezt. Csak éppen most az EU-ban, a népnek ez nem sokat használ, inkább fékezi a fejlődés felzárkózásában.

A mostani Magyarországon nagy hangsúlyt is fektetnek a múzeumokra. Budapest tele is van velük. Sőt még most is lesznek újak építve, pld a Városligetben is. Minden világváros belterületén tabu lenne parkterületet beépíteni. Itt majd egy „Nemzeti Múzeum“ lesz a parkba beleépítve.

Inkább a régi parlamentet kellene múzeummá váltóztatni és ezen a pénzen meg egy újat építeni, amely dolgozásra késztet, de nem nagyzásmániás, luxus ünneplésekre. Azok az idők már elmúltak, amikor erre a parlamentre szükség volt. Meg aztán sok olyan határozat is lett ott hozva, melyek már magukban múzeumba valók. (Pld. hogy az akkori népekre rá kellett volna kényszeríteni magyar nyelv tanulását)

Meg hát nem csak abban az időben, amelyben építették, volt ez a parlament kevésbé dicsőséges, hanem később is, inkább ki lett használva a nép meghazudtolására. Úgyhogy nem ártana a mostani parlamentet egy új épületbe elhelyezni. A monarchia részvétele az első világháborúban, majd a Horthy- Magyarország beszállása a második világháborúba is itt lett jóváhagyva. Utána jött a kommunista diktatúra, mely az egész intézményt nevetségessé tette.

Megint csak dialogikus metódusnak nevezném Nemere kimutatását az újabb magyar történelemben is, habár itt már valamennyire, az egyik oldalra húzó ellentét is feltűnik. Ami azonban most még itt Magyarországon teljesen érthető. Nem érett meg még elegendő távolság a legutóbbi eseményekhez.

Alapjába véve dialogikus, ahogy interpretálja a négy fő történelmi személyiséget, akik Magyarország sorsát határozottan befolyásolták. Ezek: Horthy Miklós, Rosenfeld - Rákosi Mátyás, Csermanek - Kádár János és Nagy Imre.

Horthy volt közülük a legjelentősebb, akiben nem csak a magyar történelem tragikus irányát lehet követni, hanem talán az egész közép-európait a maga pozitív és negatív oldalán. Horthy az Osztrák-Magyar- Monarchia és ebben a Habsburg monarchia a pozitív megtestesülés embere is volt. Igazi művelt úriember és katona, akiben a Monarchiában és Magyarországon is meg lehetett bízni (ami nem terjedt a németekig).

Egyik oldalról, karaktere továbbfejlesztésével egyenesen a mai, az Európai Unióban is szükséges személyiségig fejlődhetett volna. Ha, …ha nem lett volna az a másik oldal, ami meg egyenesen megsemmisítő ellentétben állott ezzel a pozitívummal. Annyira, hogy az lett az egész Habsburg monarchia tragédiája, nemcsak személyesen az övé.

Az az „igazi úriember“ már az ő idejében sem volt olyan formában keresett, mint ahogy kezdetben nála is megjelent. Már akkor is, inkább már fékezte a társadalmi fejlődést. Amióta Amerikában véget vetettek a formális nemesi privilégiumoknak, amik a fejlődést gátolták, megmutatkozott konkrétan a polgári társadalom gazdasági előnye.

Voltak még Európában is olyan monarchiák, melyek erre rugalmasabban reagáltak és beengedték a törvényes alkotmányt. Ezek megúszták

folytatás 2.rész