Az utóbbi időben nálunk is divatba jött a borászkodás. Az újdonsült pincésgazdák modern tudományos módszereket alkalmaznak, újkeletű segédberendezéseket és eszközöket használnak, és igazán finom borokat állítanak elő, azonban most én azt akarom leírni, hogyan zajlott a múlt században a családunknál és bizonyára a többi lábatlani gazdánál is a szüret a múlt században, legalábbis addig, ameddig a hagyományos szőlők és a hagyományos családi gazdaságok megvoltak.

A szüret is, mint minden fontosabb mezőgazdasági esemény az előkészülettel kezdődött. Legelőször kigurítottuk a pincéből a nagykádat, felfordítottuk, pereme alá gerendadarabokat tettünk, vízszintbe állítottuk, és a kádfenék és a perem által képzett részt megtöltöttük vízzel, hogy jól bedagadjon, mert bár a nedves pincében állt egész éven át, eléggé kiszáradt.
Az áztatás eltartott néhány napig. Ez alatt sorra vettük az üres hordókat. Amelyiknél szükséges volt, kimostuk. A hordóinkat általában tisztán tartottuk, ezért elégséges volt a hordómosáshoz csupán hideg vizet használni. Ez is elég fáradságos volt, mert a vizet az Öregkútról kellett kannában fölhordani. Szüret előtt a hordókkal nem kellett sokat bajlódni, hiszen azok rendesen karban voltak tartva. Borfejtés után, vagy amikor a hordó kiürült, a hordómosás tovább tartott. Először, úgy négy-öt öblítésig, egy madzagra erősített láncdarabot lógattunk a dugó mellett a hordóba. Ez mosás közben a hordó belsejét súrolta és jól ledörzsölte a dongákra tapadt szennyeződést és a borkövet. Volt, hogy kavicsokat szórtunk a hordóba, mire az öblítővízzel az összes kavics távozott, gondolhattuk, hogy már elég tiszta a hordó. Kavics helyett néha klinker-szemeket tettünk a hordóba. Az érdes felületű cementgyári klinker hasznos segédeszköznek bizonyult. Továbbiakban csak tiszta vízzel öblítettünk mindaddig, míg a kifolyó víz olyat tisztának nem tűnt, mint ahogy a hordóba beleöntöttük.
Néhány napi áztatás után a kádat talpra állítottuk, úgy negyedig megtöltöttük vízzel, és az összes kisebb eszközt belehordtuk, hogy egy kicsit azok is ázzanak. Ezek közül a legnagyobb a puttony volt. A mi puttonyunk puhafából készült, közepes nagyságú volt, hátoldalán két hevederrel. Az egyik heveder alul-felül rögzítve volt, a másik alul egy kampóban végződött, amit alul a csíny alatti perembe lehetett akasztani. A kádba került a rövid és hosszúnyelű csömöszölő-fa, a két fél préskosár és a fickó meg a lévóka. A fickót kármentőnek is hívták, mert általában ügyesen a csap alá kellett tenni, amikor a csapot elzárták, hogy a must vagy a bor abba csöpögjön. A fickó lehetett egy- vagy kétfülű, vagy kétnyelű. A kétnyelű nagyobb űrtartalmú volt, és azt inkább másra használták, nem kármentésre. Mindezeket a bő vízben alaposan ki- és lesúroltuk, és sorba kiraktuk száradni.

Lesúroltuk a prés kövét is, ráraktuk a tiszta kosarakat, és összeraktuk a prést. A mi présünk igazi matuzsálem lehetett. Amikorra csak vissza tudok emlékezni (1943), már akkor is az alaptuskója láncokkal volt összefogatva, nehogy a terhelés hatására szétessen. A prés mechanizmusa két darab egykarú emelőből állt. A szélső kar végén egy kis deszkaplató volt. Oda köveket kellett rakni, és azok súlya végezte a préselést. (Később a famechanizmust már én hidraulikus kocsiemelővel helyettesítettem.) Végül a kádat is kisikáltuk és elhasználtuk belőle a vizet. Elővettük a vékony vaslemezből készült, félkúposra kalapált szitát, és azt a kiömlőlyuk fölé szögeltük. Ez akadályozta meg később, hogy a mustba szőlőmag kerüljön, vagy hogy a szőlőcsuma eltorlaszolja a kifolyó-nyílást. Befejezésül a kádat beállítottuk a pincébe, a helyére. (Máshol, gazdagabb helyeken a kád helye a présházban volt, de nálunk a pince előtt csak egy iszling volt, a támfal mellett a préssel. Az év többi részében ez a hely szolgált favágásra és egy egyszerű barkácsműhely is be volt itt rendezve. Az előkészületek befejezéseként már csak a szőlődarálót kellett a kádra helyezni, és minden készen állt a szüretre.

A szüret időpontját több tényező befolyásolta, és ezek közül – sajnos – nem a szőlő érettségi állapota volt a legmeghatározóbb. Az ilyen paraszti szőlőben különben is igen vegyes volt a szőlőállomány, és nehéz lett volna megállapítani optimális szedési időpontot. A szüret igazi kaláká-munka volt. Össze kellett hangolni, hogy a rokonságban meg az ismerősi körben melyik család mikor szüreteljen. Az is fontos volt mikor tudnak eljönni a távolabb lakó rokonok. A szüret időpontját leginkább az határozta meg, hogy mikor kezdtek szüretelni a környéken, mert nem volt célszerű egyedül kint hagyni a szőlőt, még akkor sem, ha nem voltak eléggé érettek a fürtök és édesek a szemek.
Egyszer mégis csak elérkezett a szüret napja. A szüretelők vagy a háznál gyülekeztek, vagy, volt aki egyenest a szőlőbe ment. Indulás előtt volt egy kis kínálás pálinkával, pogácsával. Szekérre raktuk a lajtos hordókat, és mire azok a külső taligaúton át kiértek a szőlőhöz, addigra a hegyoldalt megmászva, a gyalogúton mi is kiértünk a Hármas-völgybe. Attól függően, hogy hol állt a szekér, mindig a legtávolabbi részről kezdtük a szedést, úgy hogy mindig alulról haladtunk fölfelé, hogy a tőkékhez kisebbet kelljen hajolni – különben orra buktunk volna. Kést, vödröt mindenki hozott magával, már csak azért is, mert szüret után azt illett megtölteni elálló szőlővel. Rend szerint mindenki egy sort vitt. Ha egy kanna megtelt, a gazdája elkiáltotta magát: - Puttonyos!. Akkor a puttonyos odament, kissé megdöntötte a puttonyt, és úgy állt, hogy könnyebb legyen a puttonyba önteni a szőlőt, vagyis a lejtőn ő állt alul és a szedő fölül. A puttonyos a szekérhez vitte a szőlőt. Az ülésdeszkát a hordóhoz közelebb álló kerék közel vízszintes küllőjére illesztették, és puttonyos mint egy rámpán, ezen fölment és a puttonyból a hordóba öntötte a szőlőt. A puttonyos ezután elővette bicskáját, és vagy az egyik lőcsre vagy egy tőke mellől kihúzott formás karóra egy rovást metszett. Így számláltuk, hogy hány puttony szőlő termett abban az évben. A háziasszony ezt az adatot igyekezett meghamisítani, mert igyekezett minél több fürtöt vagy benget az elállók közé a vesszőkosárba rakni. Szedés közben folyamatosan ment a trécselés, ugratás, mesélés.
Ha még maradt a tavalyi borból időnként ment a kínálás. Olyan helyen, ahol tovább tartott a szüret, amikor végére értek valamelyik szakasznak, leültek az út szélére egy kicsit falatozni. Az elemózsia biztosítása és a kínálás a háziak dolga volt. Ha elegen voltunk, gyorsan végeztünk, indulhattunk haza. Akinek más dolga akadt, elvált a csapattól, de rokonság együtt maradt.
Nálunk az udvar végében volt a pince, más családok külön présházzal, pincével rendelkeztek. A falusiak – vagyis az alszegiek és főszegiek -, pincéi a Közön vagy a Papréten voltak. Mi tehát otthon voltunk. Míg a szekérre vártunk megebédeltünk. Az alkalmi, egyfogásos ebéd is a szüret része volt. Általában gulyáslevest kaptunk, utána kiegészítésül volt még esetleg valamilyen sütemény vagy bukta.
Miután a szekér is megérkezett a szőlővel, hozzá lehetett látni a lepakoláshoz. A hordókból való kiszedés az asszonyok dolga volt, a férfiak a behordást és a darálást végezték. Az asszonyok tálakkal felfegyverkezve felálltak a kocsira a leghátsó hordó mellé, a tálakba szedték a fürtöket, és a puttonyba öntötték. Amikor körülbelül a hordó félig kiürült akkor kicsit megdöntötték, hogy ne kelljen akkorát hajolni. Amikor már csak alig volt benne néhány fürt, teljesen hasára fordították a hordót és kiszedték a maradékot, végül vízzel alaposan kiöblítették. Ez a víz is ment a puttonyba. Az üres hordót levették, s átmentek a következő hordóhoz. A kiszedés, behordás és darálás folyamatosan zajlott. A daráló néha elakadt, csömöszölő-fával kellett segíteni, hogy a fürtök a fogas hengerek közé jussanak. Öröm volt, ha tölcsérben lévő szőlőt sikerült ledarálni, mire az újabb puttony megérkezett. Ilyenkor a daráló vidám, pergő hangot hallatott.
Külön kis villa szolgált arra, hogy a daráló alatt keletkező halmocskát oldalra hárítsuk. Ha jó volt a termés, a kád kicsinek bizonyult. Ilyenkor már darálás közben megkezdtük a must leeresztését. Ha behordás véget ért abbahagytuk a leeresztést, kivittük a darálót, megtisztítottuk. A kádban elegyengettük a szőlőt, és egy-két napig a levén állni hagytuk. A préselés csak azután kezdődött.
2012. augusztus