↑formanella's blog

“Kifejtettük, hogy a negatív szabadság önmagában csak elszigetelt lénnyé teszi az egyént, s ezért világgal való kapcsolatára a távolságtartás és a bizalmatlanság a jellemző: énje gyenge, és állandó veszély fenyegeti. A spontán tevékenység az egyetlen eszköz, amellyel az ember a magány rettenetét leküzdheti, mégpedig úgy, hogy mindeközben nem áldozza fel integritását. Az én spontán megvalósítása során ugyanis az egyén újra egyesül a világgal, az emberekkel, a természettel és önmagával. Ennek a spontaneitásnak a legfőbb alkotóeleme a szeretet. Nem az a szeretet, amelyben az én feloldódik egy másik személyben, s nem is az, amely a másik személy birtoklását igényli, hanem az a szeretet, amely spontánul igenli a másikat, az a szeretet, amelyben énünk integritását megőrizva egyesülünk másokkal. Éppen ebből a kettősségből ered a szeretet dinamikus jellege. Abból a kettősségből, hogy a szeretet az elkülönültség vágyának lkeüzdéséből fakad, s bár egyesüléshez vezet, az individualitás nem szűnik meg. A spontaneitás másik eleme a munka, de nem a kényszerből végzett munka, amelyet csak azért végzünk, hogy megszabaduljunk a magánytól. De nem is az a munka, amely a természethez csak úgy képes viszonyulni, hogy igába hajtja, s ezért az ember saját keze által létrehozott produktumok imádat tárgyává válnak, és leigázzák létrehozóikat. Nem, a másik összetev őaz igazi munka mint alkotótevékenység, amelynek során az ember az alkotás aktusában eggyé válik a természettel. Ami igaz a valódi szeretetre és a munkára, az érvényes a spontán tevékenységre is [akár az érzéki örömök megvalósulásáról, akár a közösség politikai életében való részvételről van szó]. A spontaneitás megerősíti az én inidvidualitását, s ugyanakkor egyesíti az ént a többi emberrel és a természettel. A spontán tevékenység a szabadság feszítő, alapvető belső ellentmondását - az individualitás létrejöttét és a magány kínját magasabb szinten oldja fel.

A spontán cselekedet annyit tesz, hogy az ember magába fogadja a világot. Énje eközben nem csupán sértetlen marad, hanem megerősödik, megedződik. Az én ugyanis csak aktivitása mértékében erős. A birtoklás önmagában - akár anyagi javak, akár szellemi tulajdonságok vagy érzelmek és gondolatok birtoklásáról van szó - nem igazi erő. Nem erő az sem, ha tárgyakat használunk vagy manipulálunk. Pusztán azért, mert használunk valamit, még nem a miénk. Miénk csak az lehet, amivel alkotótevékenységünk során igazi kapcsolatba kerülünk, akár személy az, akár élettelen tárgy. Csak a spontán cselekedeteinkből fakadó s ezáltal az én integritását megalapozó tulajdonságok adnak az énnek erőt. A kisebbrendűség és a gyengeség érzésének gyökere a spontán tevékenységre, igazi gondolataink és érzéseink kifejezésére való képtelenség, illetve - ennek szükségszerű következményeképpen - az, hogy másoknak és önmagunknak hamis ént mutatunk. Akár tudatában vagyunk enne, akár nem, semmit sem szégyellünk jobban, mint ha nem vagyunk azonosak önmagunkkal, és semmi sem tölt el nagyobb büszkeséggel és örömmel bennünket, mint ha azt gondolhatjuk, érezhetjük és mondhatjuk, ami saját magunkból fakad.”

"Időnként, a lelke mélyén, halódó, halk kis hangot hallott, mely halkan intette, halkan panaszkodott csak, alighogy észrevette. Azután jött olyan idő, hogy egy-egy órára még tudatában volt annak, milyen különös életet él, hogy csupa olyasmivel foglalkozik, ami csak játék, hogy derűs a kedve és időnként örömben van része, de a valóságos élet valahogy mégis elfolyik mellette, őt nem érinti. Mint ahogy egy mutatványos játszik a labdáival, úgy játszott ő az üzleteivel, az őt körülvevő emberekkel, lekötötték a figyelmét, szórakoztatták; szívével azonban, lényének belső forrásával nem vett részt mindebben. A forrás valahol másutt csobogott, mintegy tőle távol, csak csobogott láthatatlanul, és már semmi köze nem volt életéhez. És sokszor megijedt, amiért ilyen gondolatai támadnak s azt kívánta, bárcsak neki is megdatott volna, hogy szenvedéllyel, egész szívével részt tudjon venni a mindennapok gyermeteg tevékenykedésében, hogy valóságosan éljen, valóságosan cselekedjék, valóságosan élvezze az életet, ahelyett, hogy puszta nézőként rajta kívül álljon.”

“A legtöbb ember olyan, mint a hulló falevél, melyet a szél fúj és lebegtet - csak ring a levegőben, s végül földre hull. De vannak mások, kevesek, akik olyanok, mint a csillag, kijelölt úton haladnak, a széljárás nem éri el őket, magukban hordják törvényüket és útjukat. Az összes tudós és samana között, pedig sokat ismertem, egy volt csak effajta, egy tökéletes ember, nem tudom elfelejteni soha. Az a bizonyos Gótama, a Fenséges, annak a bizonyos tanításnak a hirdetője. Nap mint nap ezer tanítvány hallgatja tanítását, minden órájukban az ő előírásai szerint élnek, mégis olyanok valamennyien, mint a hulló falevél, nem hordják önmagukban a tanítást és a törvényt.”

“Együgyűvé kellett lennem ahhoz, hogy magamban ismét megtaláljam az átmant. Bűnbe kellett sodródnom ahhoz, hogy újra élni tudjak. Vajon hová visz még utam? Boond út ez, az én utam, hurkokat ír le, sőt talán körbejár. Vezessen, ahová vezetnie kell, én végigmegyek rajta.”

“Jó dolog, ha az ember saját maga ízlel meg, amit tudnia kell. Hogy a világi gyönyör és a gazdagság nem jó forrásból való, azt már gyermekkoromban megtanultam. Tudni tehát tudtam régen is, de csak most éltem át. No és most tudom valóban, nemcsak az emlékezetemmel, hanem a szememmel, a szívemmel, a gyomrommal is. Jó nekem, hogy tudom.”

“A víztől szakadatlanul tanult. Legfőképpen azt, hogy figyeljen másokra, csendes szívvel, türelmes, nyitott lélekkel, szenvedélyek nélkül, óhajok nélkül, ítélkezés nélkül, vélemény nélkül.”

“Nem, az igazi kereső semmilyen tant nem fogadhat el, az, aki valóban találni akar. Aki azonban megtalálta a kincset, az minden tanítást jóvá tud hagyni, minden utat, minden célt, azt már semmi sem választja el az összes többitől, az ezer-meg ezertől, akik az Örökkévalóban élnek, és lelkét lélegzik.”

“Nem kényszeríted, nem vered, nem parancsolgatsz neki, mert tudod, hogy a lágyság erősebb, mint a keménység, a víz erősebb, mint a szikla, a szeretet erősebb, mint az erőszak. Nagyon jól van, dicsérem az eszedet. De vajón nem kötözöd-e le tagjait szereted kötelékeivel? Nap mint nap nem szégyeníted-e meg, nem teszed-e még nehezebbé a dolgát jóságoddal és türelmeddel? Nem kényszeríted-e vajon fiadat, ezt a gőgös és elkényeztetett gyermeket, hogy két, banánon élő öregember kunyhójában lakjék, akik számára már a főtt rizs is csemege, akiknek a gondolatai nem lehetnek az övéi, akiknek a szíve vén, megcsendesedett, és másként dobog, mint az övé? Vajon mindez nincs-e rákényszerítve, nem büntetés-e neki?”

“…mindenki újraszenvedi a régi szenvedéseket, minden visszatér, amit ég nem szenvedett meg, ami még nem oldódott meg az ő életében.”

“Ha valaki keres, könnyen megeshetik vele, hogy már csak azt a valamit találja meg, amit keres, hogy semmit sem tud megtalálni vagy magába fogadni, mert mindig csak arra gondol, amit keres, mert egyetlen célja van, mert megszállottja e célnak. Aki keres, az egyetlen célra tör. Megtalálni viszont azt jelenti: az ember szabaddá lesz, nyitottá lesz, nem törődik a céllal.”

“Sok gondolat volt, nem is egy, de nehezemre esnék közölni őket. Ezek közül a gondolatok közül, amikre rájöttem, az egyik ez: a bölcsesség át nem adható. Az a bölcsesség pedig, amit a bölcs mégis át akarna adni, mindig bolondságnak hangzik.”

“Minden igazságnak az ellentéte is igaz! Ami így értendő: az igazságot csak úgy lehet kimondani, szavakban megformálni, ha sarkítva van. Sarkítva van minden, amit gondolatokba lehet formálni és szavakkal kimondani, és minden sarkított féligazság nélküözi a teljességet, a kerekséget, az egységet. Amikor a fenséges Gótama oktatásában a világról beszélt, kénytelen volt szanszárára és nirvánára osztani, hazugságra és igazságra, szenvedésre és megváltásra. Másként nem lehet, nincs más út annak számára, aki tanítani akar. A világ maga azonban, a Létező, bennünk és körülöttünk, sohasem sarkított. Az ember vagy cselekedete sohasem egészen szanszára, nem is egészen nirvána, az ember sohasem teljesen szent vagy tökéletesen bűnös. s mivel megtévesztés áldozatai vagyunk, úgy tűnik bizony, mintha az idő valóban léteznék. Nem, az idő nem valóság, Govinda, ezt tapasztaltam minduntalan. Márpedig, ha az idő nem valóság, akkor az az elválasztó időszakasz, mely a világ és az öröklét, a szenvedés és az üdvösség, a gonosz és a jó között látszólag húzódik, szintén megtévesztés.”

“Azért az én szememben jó minden, ami van, a halál is, az élet is, a bűn is, a szentség is, a bölcsesség is, a balgaság is, mindennek olyannak kell lennie, amilyen, minden csak beleegyezésemre, csak engedelmességemre vár, mindenhez csupán szeretetteljes egyetértésem hiányzik, így hát nekem cska jó lehet, csak javamra válhat, és semmi sem árthat. Testemen-lelkemen megtapasztaltam, hogy nagyon is hasznomra vált a bűn, hasznomra vált a gyönyör, a birtoklás óhajtása, a hiúság, sőt a legszégyenteljesebb kétségbeesés is, hogy megtanuljam feladni ellenkezésemet, megtanuljam a világot szeretni, hogy ne mérjem többé valamely általam kívánt, általam elképzelt világhoz, az általam kigondolt tökéletességhez, hanem megelégedjem vele már most, szeressem úgy, ahogy van, és örüljek, hogy része vagyok.”

“Átlátni a világ törvényein, megtalálni a magyarázatát, megvetni a világot, mindez lehet nagy gondolkodók ügye. Nekem azonban egyedül az a fontos, hogy szerethessem a világot, meg ne vessem, ne gyűlöljem sem azt, sem magamat. Sőt, szeretettel, csodálattal és tisztelettel tudjam szemlélni a világot és magamat és minden létezőt.”

“Sajnos azzal, amivel nekünk fizetnünk kell a függőségért általában, az a szabadságunk, és az túl drága. De a választás nem nagyon szép, nem nagyon jó, nagyon kellemetlen. Mind a két dolog, ami között választanunk kell, rossz. Mert vagy az van, hogy függök, és akkor elfogadom, hogy valaki engem irányít, hogy valaki engem kontrollál – tehát föladom a szabadságom a függőségért –, vagy el kell fogadnom, hogy egyedül leszek, és mindenki el fog hagyni. Ez a helyzetkép. Értitek? Itt nem kell egyedül lennem, függhetek valakitől, lehet egy kapcsolatom valakivel, de a szabadságommal fizetek érte. Itt szabad vagyok, de egyedül leszek. A harmadik, amit én szeretnék, és amit én ajánlok melegen, hogy próbáljunk meg olyan kapcsolatokat teremteni, ahol egymástól erősen függünk, például úgy, hogy két emberi lény azt mondhatja egymásnak: nélküled nem is akarok, és lehet, hogy nem is tudnék élni. Ez nem egy gyengeség, ez lehet egy igazság. Főleg akkor, ha a kapcsolat olyan, hogy mind a kettő megtesz mindent a másik szabadságának megmaradásáért, sőt, növeléséért.

Jean-Paul Sartre egész életében úgy vélte, hogy olyan nincs, hogy szeretet. Ő azt mondta, hogy amikor két ember együtt van – a nem megint nem számít, férfi-férfi, férfi-nő, nő-nő –, ha két emberi lény együtt van, akkor azonnal az a kérdés, hogy ki fog kit dominálni, hogy ki fog dominálni, és ki fogja beadni a derekát, ki lesz alárendelt. És azt mondta, hogy az a legjobb trükk, hogy ha el tudom valakivel hitetni, hogy engem szeret, akkor dominálni tudom. Ilyen kemény fickó volt a Sartre. Aztán körülbelül egy évvel mielőtt meghalt, volt egy élménye, és rájött arra, hogy vak volt egész életében, mert nem tudta a szeretetet látni, mert ő a domináció-szubmisszió vonalán látott mindent, és írt egy kis könyvet, amit csak a halála után mert publikálni – mert szégyellte magát –, amiben azt írta, hogy ja, igen, van szeretet, csak hát ő éppen nem látta. Olyan volt, mint, tudjátok, mutassátok meg a Buddhát egy zsebtolvajnak, és csak zsebeket fog látni. És azt mondta, hogy igen, onnan lehet tudni, hogy valaki szeret engem, hogy ennek az illetőnek a társaságában, és ezzel az emberrel kapcsolatban szabadabb vagyok, mint egyedül lennék. Ez a szeretet más-más.

Most kérdezhetitek, hogy ennek mi köze van a születés és a halál stációihoz, de van. Mert arról beszélek, hogy semmi nem fontosabb ahhoz, hogy boldogok legyünk, mint a szabadság, és az, hogy ne kelljen fizetni együttlétért a szabadságunkkal. Tehát ha ketten együtt vagyunk, úgy jó együtt lenni, hogy egyikünknek sem kell megváltoztatnia önmagunkat, ahhoz, hogy a másikkal legyünk. Ha én magam tudok maradni, és te magad tudsz maradni, és mégis élvezzük egymást – egymás társaságát –, az nagyon jó.”