kis Fromm

“Kifejtettük, hogy a negatív szabadság önmagában csak elszigetelt lénnyé teszi az egyént, s ezért világgal való kapcsolatára a távolságtartás és a bizalmatlanság a jellemző: énje gyenge, és állandó veszély fenyegeti. A spontán tevékenység az egyetlen eszköz, amellyel az ember a magány rettenetét leküzdheti, mégpedig úgy, hogy mindeközben nem áldozza fel integritását. Az én spontán megvalósítása során ugyanis az egyén újra egyesül a világgal, az emberekkel, a természettel és önmagával. Ennek a spontaneitásnak a legfőbb alkotóeleme a szeretet. Nem az a szeretet, amelyben az én feloldódik egy másik személyben, s nem is az, amely a másik személy birtoklását igényli, hanem az a szeretet, amely spontánul igenli a másikat, az a szeretet, amelyben énünk integritását megőrizva egyesülünk másokkal. Éppen ebből a kettősségből ered a szeretet dinamikus jellege. Abból a kettősségből, hogy a szeretet az elkülönültség vágyának lkeüzdéséből fakad, s bár egyesüléshez vezet, az individualitás nem szűnik meg. A spontaneitás másik eleme a munka, de nem a kényszerből végzett munka, amelyet csak azért végzünk, hogy megszabaduljunk a magánytól. De nem is az a munka, amely a természethez csak úgy képes viszonyulni, hogy igába hajtja, s ezért az ember saját keze által létrehozott produktumok imádat tárgyává válnak, és leigázzák létrehozóikat. Nem, a másik összetev őaz igazi munka mint alkotótevékenység, amelynek során az ember az alkotás aktusában eggyé válik a természettel. Ami igaz a valódi szeretetre és a munkára, az érvényes a spontán tevékenységre is [akár az érzéki örömök megvalósulásáról, akár a közösség politikai életében való részvételről van szó]. A spontaneitás megerősíti az én inidvidualitását, s ugyanakkor egyesíti az ént a többi emberrel és a természettel. A spontán tevékenység a szabadság feszítő, alapvető belső ellentmondását - az individualitás létrejöttét és a magány kínját magasabb szinten oldja fel.

A spontán cselekedet annyit tesz, hogy az ember magába fogadja a világot. Énje eközben nem csupán sértetlen marad, hanem megerősödik, megedződik. Az én ugyanis csak aktivitása mértékében erős. A birtoklás önmagában - akár anyagi javak, akár szellemi tulajdonságok vagy érzelmek és gondolatok birtoklásáról van szó - nem igazi erő. Nem erő az sem, ha tárgyakat használunk vagy manipulálunk. Pusztán azért, mert használunk valamit, még nem a miénk. Miénk csak az lehet, amivel alkotótevékenységünk során igazi kapcsolatba kerülünk, akár személy az, akár élettelen tárgy. Csak a spontán cselekedeteinkből fakadó s ezáltal az én integritását megalapozó tulajdonságok adnak az énnek erőt. A kisebbrendűség és a gyengeség érzésének gyökere a spontán tevékenységre, igazi gondolataink és érzéseink kifejezésére való képtelenség, illetve - ennek szükségszerű következményeképpen - az, hogy másoknak és önmagunknak hamis ént mutatunk. Akár tudatában vagyunk enne, akár nem, semmit sem szégyellünk jobban, mint ha nem vagyunk azonosak önmagunkkal, és semmi sem tölt el nagyobb büszkeséggel és örömmel bennünket, mint ha azt gondolhatjuk, érezhetjük és mondhatjuk, ami saját magunkból fakad.”