A kétnyelvűségről, sok szempontból

(Wacha Balázs ismerteti Bartha Csilla könyvét)

Bartha Csilla: A kétnyelvűség alapkérdései, Felsőoktatási tankönyv. Bírálók: Borbély Anna, Jarovinszkij Alekszandr. ISBN 963 19 0009 6. Tankönyvkiadó Rt., Budapest, 1999. 268 l.

Tárgyának minden lényeges kérdésére kitér a szerző, válogatásra kényszerül a recenzens. 3-4000 nyelv áll szemben 150 állammal (18), vagyis a két- vagy többnyelvűség jóval gyakoribb, mint az egynyelvűség. Lehet egyéneknek – s lehet közösségeknek a kétnyelvűségéről beszélni. A kétnyelvű közösségben vannak kétnyelvű személyek, de az ilyen közösség sem csak kétnyelvű személyekből áll. – Bartha a kétnyelvű beszélőknek 22 típusára ad szemléletes példát (32-4). Kétnyelvűnek tekintendő (2) egy kolozsvári ötéves, (3) egy iskolás, aki görög bevándorló gyermekeként él Ausztráliában, (4) egy jelnyelvet is használó ... siket gyermek, (8) egy negyedéves olasz szakos ... Budapesten, (10) egy szakfordító, (20) egy öntudatos katalán Barcelonában, (22) egy az eszperantót Magyarországon a családban használó gyermek. – A kétnyelvűség történetéből a szerző említi Nagy Sándort és a görög nyelvet (41), a Római Birodalmat és a latint, a török nyelvnek a hódoltságban való kisebb mértékű elterjedését, a gyarmatosítást, a politikai, vallási, gazdasági migráció, munkaerő-vándorlást, a nomadizmus szerepét (44).

A társadalmi kétnyelvűség tényleges, illetve államilag elismert mérete eltér: „a nyelvi valóság” és a „nyelvpolitika” gyakran szemben állnak. – A „hivatalos nyelvi jogalkotás” olyan törvények létrehozását jelenti, amelyek egy vagy több ... nyelvet „hivatalos szerepkörrel” ruháznak fel „ a törvénykezés, az igazságszolgáltatás, a közhivatalok és az oktatás színterein”. A nyelv ilyen minősítésének két alapja lehet: a „nyelvi területi elv” (ez a nyelv használatának joga adott földrajzi területen) és „nyelvi személyiségi elv”. Az utóbbi elv érvényesülése azt jelenti, hogy „az egyénnek joga” (volna), hogy „saját nyelvét a felsorolt helyzetekben” bárhol használja. – Valamely nyelv hivatalos volta nem egyetlen jogi aktus kérdése: nem attól hivatalos a nyelv, hogy „azt egy törvény vagy az alkotmány kimondja”, hanem inkább attól, hogy „ténylegesen betölti-e” a hivatalos nyelv szerepeit. Az is lényeges, hogy az emberek a szóban forgó nyelvet hivatalosnak érzékelik-e. A hivatalos nyelv 1) a kormánytisztviselők hivatalos ügyintézésének nyelve 2) a kormányzati szervek közötti kommunikáció nyelve 3) a jogszabályok nyelve 4) ezek megfogalmazásának nyelve 5) a hivatalos nyomtatványok nyelve. A hivatalosságnak ugyan elképzelhetők fokozatai, egy adott államalakulaton belül létező nyelvek státuszuk szerint mindamellett két alapvető csoportra oszthatók: amelyek az ország hivatalos nyelvei, és – amelyek nem (Kloss 1967). Adott nyelv hivatalos nyelvként való sikeres működéséhez (!) teljesülnie kell a következő két feltételnek: „a sztenderdizáltság megfelelő fokán kell állnia, másrészt az országnak rendelkeznie kell olyan iskolázott állampolgárok csoportjával, akik e nyelvet jól tudják használni”. – Megjegyzem itt (W. B.), ha a „nemzetközi használatában hivatalos” nyelv fogalmát hasonló gonddal fogjuk kezelni, ezeket a követelményeket ott is figyelembe kell vennünk: a hivatalosság feltételeit adott esetben biztosítani s igazolni kell, illetőleg meg kell teremteni. – A nyelvek elismertségének fokozatai: 1) Valamely nyelv lehet az állam egyetlen hivatalos nyelve; 2) társhivatalos (ko-officiális) nyelve (Belgium, Svájc); 3) lehet egy (kisebb) regionális egység hivatalos nyelve; 4) a nyelv hatóságilag engedélyeztetik meghatározott célokra (állami iskolákban, hivatalokban, közkönyv- tárakban (pl. a spanyol az USA némely államában); 5) a nyelvet megtűrik, 6) a nyelv használatát tiltják (50).

A közösségek kétnyelvűségének fő típusai a következők. I. Két egynyelvű csoport alkotja a közösséget, kevés kétnyelvű egyén közvetítésével. Gyakorta a két nyelv egyike a volt gyarmatosítóké (angol, spanyol, francia), a másik pedig „helyi nyelv”. II. Szinte mindenki kétnyelvű (pl. Indiában, sok afrikai régióban). III. A közösségen belül a csoportok egyike egynyelvű, a másik – kétnyelvű. Ilyen Grönland lakossága, a dánul beszélők és a kétnyelvű inuitok csoportjával. – A kétnyelvű közösség nyelvhasználatának kérdései a társadalmi dominancia kérdéseivel társulnak. A közösségek egy részében a két csoport (egy magas státusú és egy alacsony státusú) élesen elválik, a köztük való érintkezés közvetítő nyelv révén történik. A gyakoribb esetben

az alacsonyabb státusú csoport tagjai elsajátítják és használják a magasabb státusú csoport nyelvét is. – Megkülönböztetik a „nyelvközösség” és a „beszélőközösség” fogalmát. A nyelvközösség: egy adott nyelv beszélőinek közössége. Beszélőközösségen „komplex, összefüggő kommunikációs hálózatot” értenek, amelynek tagjai egyaránt ismerik a saját és a másik nyelvhasználatával kapcsolatos szokásokat, elvárásokat – az adott közösségen belül. Így beszélőközösségnek tekinthető egy munkahelyi csoport, egy település stb., akár egy- akár többnyelvű.(64). – A „diglosszia” tkp. maga is kétnyelvűség. Charles A. Ferguson eredetileg mindamellett egyazon nyelv két (vagy több) változata közül való választás lehetőségéről és gyakorlatáról szól e címszó alatt. Ugyanaz az ember több nyelvváltozatot ismer, de tudja, hogy melyik helyzetben melyik nyelvváltozatot kell vagy célszerű használnia. Diglossziaként beszéltek már a XIX. században a görög „népi” és „klasszikus” változatának (dimotiki, illetve katharevusza) párhuzamos használatáról szólva. Diglosszia valamely nyelvjárásnak és a köznyelvnek a váltogatása is. Szokás emelkedett (E) és közönséges (K) használatra fenntartott nyelvváltozatok használatát mondják diglossziának. Ferguson szavaival: „A diglosszia olyan viszonylag állandósult nyelvi helyzet, amelyben az elsődleges nyelvjárások mellett... van egy azoktól erősen eltérő, nagymértékben szabályozott... föléhelyezett változat is, ... amelyet nagyrészt iskolai oktatásban sajátítanak el, és többnyire írásban és formális (hivatalos) beszédalkalmakkor használnak a nyelvközösség tagjai...”. Diglossziás helyzetet volt és van például Svájcban a sztenderd német (Shriftsprache) és a svájci német (Schwyzertütsch), az írott héber és a jiddis, a sztenderd francia és a francia alapú haiti kreol között (Haitiban), az arab országokban a Koránon alapuló klasszikus arab nyelv és az ország helyi köznyelve között (vö. Baur 1979, 88-119).

Az emelkedettnek és közönségesnek nevezett (E és K rövidítésű) nyelvváltozat használata figyelemre méltó szabályossággal oszlik meg bizonyos szituációtípusok között. Az emelkedett változat használatos, pl. a) templomban, mecsetben (szentbeszéd), b) személyes levélben, c) politikai beszédben, d) újság vezércikkében a közönséges változat használatos a) szolgáknak adott utasításokban, b) családi, baráti társalgásban, c) a népköltészetben stb. – A kétnyelvűek nyelvhasználatát leírók számára fontos a kódváltás fogalma, a kódváltás adott közösségen belüli vagy esetleg adott személyre vonatkozó sajátosságai A kódváltás nem más, mint „két vagy több nyelv váltakozó használata ugyanazon megnyilatkozáson vagy diskurzuson belül” (Grosjean 1982, 145; Bartha 1999, 119). A kódváltásnak – mind a nyelvi rendszerek használatát tekintve, mind a csoporton belüli kommunikáció rendjét tekintve – részint általános, részint az adott közösséghez köthető szabályai vannak. Jellemző lehet a mondaton belüli vagy mondathatáron való kódváltás, a kódváltás jelölése vagy annak hiánya, a jelölésnek a módja, a kódváltás gyakorisága. Az eszperantó esetében a kódváltási szokások részközösségenként vagy akár családonként különböznek, s ez járhat esetenként csoportnormák ütközésével (W. B.). A kódváltás esetenkénti indítékai közül Bartha érzékelteti a témaválasztásnak, a partnerekhez való viszonynak, a beszéd színhelyének, s a mindenkori beszéd- és stílusszándéknak a szerepét.

A gyermekkori egyéni kétnyelvűséget „a kétnyelvű környezetben való nevelkedés idézi elő”, változatos módokon. Beszélnek 1) elit kétnyelvűségről (pl. magyar család gyermekének német nyelvű magyarországi iskolában elsajátított nyelvtudása alapján) 2) nyelvi többségbeli gyermekek kétnyelvűségéről 3) kétnyelvű családban felnövő gyermekek 4) nyelvi kisebbséghez tartozó gyermekek kétnyelvűségéről. – A családban kialakuló kétnyelvűséget elemezve a szerző hat ún. „kétnyelvű szocializációs modell”-t mutat be. A fő szempontok: a szülők nyelve(i), a környező közösség nyelve, a családi és környezeti nyelvhasználat jellemzői. A szülők nyelve lehet azonos vagy különböző, a családban használt nyelvek a környezet nyelvével ugyancsak vagy megegyeznek, vagy nem A hat típus (hat kombináció): 1. a Ronjat-féle család, 2. a Fantini-féle család, 3. a Haugen–féle, 4. az Elwert-féle, 5. a Saunders-féle család és 6. a kevert nyelvi imputtal jellemzett család típusa. – A Ronjat-féle család az „egy személy – egy nyelv” összefüggéssel jellemezhető, a szülők egyikének nyelve azonos a környezeti nyelvvel. A szülők ismerik egymás nyelvét. – A Fantini-féle család ehhez hasonló, de egyik szülő sem használja otthon a környezeti nyelvet. – A Haugen-féle családban a szülők nyelve azonos, és eltér a környezeti nyelvtől. – Az Elwert-féle családban a szülők nyelve különböző, s különböznek a környezeti nyelvtől is. – A Saunders-féle családban a szülők nyelve azonos, a környezet nyelve ezzel megegyezik, de a szülők egyike nem az anyanyelvét használja.– A hatodik típusban mindkét szülő kétnyelvű s a nyelveket váltogatva használják a gyermekkel való beszédük során is. – Megragadta figyelmemet (mint érintettnek) az 5. típus jellemzése. „A nem anyanyelvi szülők .(Saunders-féle család) elsajátítási helyzetben a szülők anyanyelve azonos, megegyezik a környezeti nyelvvel. Valamilyen megfontolás alapján azonban az egyik szülő következetesen egy általa magas szinten elsajátított nyelvet... használ a gyermekkel... Noha a kétnyelvűségi szakirodalom nagyobb része mind a mai napig nem vesz tudomást e kérdésről, bizonyos meggondolások alapján voltaképpen ebbe a típusba kell sorolnunk azon eszperantista családok vállalkozását is, ahol a szülők ezt a nyelvet (is) használják gyermekeik nevelésében”... – írja Bartha Csilla (172). Az eszperantót használó családok két- vagy többnyelvűsége (ha a tudatosság révén leginkább tényleg a Saunders-féle családokra emlékeztet is) mindamellett nem egyféle... Gyakori az olyan eszperantót használó család is, amelyben a szülők különböző anyanyelvűek, s így a család például a Ronjat-féle, vagy a Fantini-féle családra emlékeztet. Az eszperantó nyelvű szakirodalom egyébként a nyelvek megoszlásának érintésével, főképp a szülők nyelvhasználati stratégiáival foglalkozik (Wandel 1996).

A kétnyelvű egyén nyelvtudásának módja, mértéke, az egyén nyelveinek pszichikumbeli viszonyát vizsgálva Weinreich (1953: 9-11) a kétnyelvűség három típusát különböztette meg; melyeket szokás egy alapvető distinkció két pólusára redukálni. Weinreich típusai: 1) koordinált 2) összetett 3) alárendelt. 1. A koordinált típusban két (más és más nyelvhez tartozó) szónak külön-külön jelentésszerkezete van (más pl. a ’könyv’ és más a ’book’). 2. Az összetett típusban két szóhoz, alakhoz (könyv, book) egy jelentésszerkezet kapcsolódik. 3. A harmadik esetben a „gyengébb” nyelv szava mintegy felidézi az erősebb nyelv szavát s annak jelentését. A második és a harmadi típus közös abban, hogy a jelentések nem különülnek el nyelvenként, ezért Ervin és Osgood (1954) már csak két alapvető típusról beszél (Bartha 187). – Másféle megkülönböztetés az, amely a két nyelv tudásának mértéke alapján beszél kiegyenlített (balansz) és egyenlőtlen (domináns) kétnyelvűségről (vö. Lambert 1975). A kiegyenlítettség és a magas szintű kompetencia nem azonosítható, másrészt adott nyelv dominanciája egyazon személy esetében is (színtér, téma, életkor függvényében) változó lehet. – A stabil kiegyensúlyozott (balansz) egyéni kétnyelvűség kialakulására vagy fennmaradására a körülmények, nevezetesen az oktatási rendszer is hatással lehet. „A bilingvizmus és oktatás összefüggését a jelenben szemlélve a kétnyelvűség elérését, és tartós, magas szintű fenntartását pedagógiai, didaktikai és oktatáspolitikai célnak” kell tekinteni. A különféle kétnyelvű oktatási programok céljai és eredményei is különfélék. – Az egynyelvű („befullasztó”) iskolatípus sokszor szegregációs célokat szolgál. A kisebbségi tanulókat „a többségi gyerekektől elkülönítve, kizárólag anyanyelvükön oktatják – igen alacsony szinten” (208). – A gyenge kétnyelvű vagy átirányító oktatás célja szintén az asszimiláció. Az erős kétnyelvű oktatási modellek általában erős állami vagy közösségi támogatással működnek. Ilyenek a „szeparatista programok (pl. Baszk nyelviskolák Franco alatt), a kétnyelvű (vagy kétutas) iskolák c) az anyanyelvmegtartó programok d) a belemerítési programok (pl. Quebeckben, angol nyelvű diákok számára), s ilyenek a két vagy több tannyelvű többségi iskolák, amelyekben „minden nyelv azonos státussal rendelkezik az oktatási folyamatban”. A belemerítési program lényege, hogy a gyerekek kezdetben csak a számukra kevéssé ismert (kisebbségi) nyelven tanulnak, s az évek során „fokozatosan jelenik meg a másik nyelv, mígnem ezek az arány kiegyenlítődnek”. A belemerítési programok igen eredményesek, de csakis azokban az esetekben, amikor többségi gyerekeknek kisebbségi nyelvet oktatnak ily módon (kisebbségi gyermek többségi nyelvbe merítése esetén az eredmény nyilván „befullasztás” lenne).

A nyelvi jogok kérdése az egyenlőség eszményén alapul, így nagyon általános formában a francia forradalomtól fogva követhető. Itt felidézném (W. B.) azt az ismert tényt, hogy a nyelvi alapon való diszkrimináció elvetése eleinte nem a nyelvhasználatra vonatkozik, hanem csak arra a követelményre, hogy ne bántsanak (ne sértsenek meg, ne űzzenek el, ne hagyjanak figyelmen kívül) embereket a nyelvük miatt. A kisebbségeknek bizonyos oktatási jogokat ad az 1815-ös Bécsi Kongresszus záró rendelkezése, hasonló szellemű –mondja Bartha – az 1868. évi magyar nemzetiségi törvény. Az 1976 óta hatályos (1966-ból származó) Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok nemzetközi Egyezségokmánya az egyének (kisebbségekhez tartozó személyek) nyelv szerinti diszkriminációját tiltja s az ilyen személyek jogait garantálja. Előrelépést jelentett a kollektív kisebbségi jogok védelmében a Helsinki Záróokmány, illetve „az Európa Tanács 1201/1993. számú, Ajánlás az Emberi Jogok Egyezménye Kiegészítő Jegyzőkönyvére c. dokumentuma”, valamint az Európa Tanács Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája. – 1987-ben a brazíliai Recifében egy nyelvi jogi konferencia kifejezte azt az óhajt, hogy az ENSZ fogadjon el nyilatkozatot a nyelvi jogokról.

Az eszperantó beszélői számára is fontos, hogy 1991-ben (Pécsett) az Élő Nyelvek Tanárainak Nemzetközi Szövetsége olyan dokumentumjavaslatot dolgozott ki, amely „egyebek között garantálja a jogot az anyanyelv elsajátításához, az ország hivatalos nyelvének vagy nyelveinek elsajátításához, bármely nyelv megtanulásához, a bármely nyelven való megszólaláshoz, véleménynyilvánításhoz” stb. Az EBESZ előkészítése nyomán (Max van der Stoel felkérésére) elkészült a Hágai Ajánlás a Nemzeti Kisebbségek Oktatási Jogairól.

Fejezet foglalkozik a kétnyelvű oktatás változatos magyarországi történetével. A latin a XI. századtól kezdve jelen volt az oktatásban is. 1691-ben a Diploma Leopoldinum Erdélyben a kormányzati nyelvhasználatban is a latin bevezetését írja elő. 1777-ben megjelenik az első, Mária Terézia nevéhez kötött Ratio Educationis: az elemi iskolákban anyanyelvről, nemzeti nyelvekről beszél, de ez csak átmeneti kétnyelvű oktatást jelent, mely (Bartha szerint) a latin nyelvű oktatásra való átirányítást készíti elő. II. József 1784. évi nyelvrendelete nyomán a latin mellett, később a latin helyett, a német lesz a közigazgatás nyelve: nem lehet középiskolába felvenni olyan ifjat, aki nem ír és olvas németül (...). 1792-ben viszont már azt kötik ki, hogy „közhivatalt kizárólag magyar nyelvtudással lehessen vállalni.” A .. nemzetiségi fiatalok kénytelenek megfelelő magyar nyelvtudásra szert tenni (...). 1849-ben az oktatás nyelvét – mai szemmel nézve – liberálisan szabályozták, de a magyar közvélemény ebben a magyar nyelv jogainak visszafogását látta. 1855-ben viszont (megint) olyan rendelkezés jelent meg, amely... azt célozza, hogy a felsőbb osztályokban a német legyen az uralkodó oktatási nyelv (220). Az ellenhatás (a passzív rezisztencia) nem maradt el, sőt a kiegyezés után Eötvös József törvénye az anyanyelven való tanulás jogát rögzíti oly módon, hogy az a középiskolákat is érinti. A nemzetiségi oktatás felmenő rendszere azonban nem épült ki, s ez hozzájárult pl. az asszimiláció felgyorsulásához is (222).

A könyv a nyelvészeket, a pedagógusokat, a kisebbségek szakembereit és kutatóit nyilván érdekli, de igen tanulságos az eszperantó beszélői számára is. Bármely nyelv bármely lehetőségeket kínál mint nyelvi rendszer és állomány („korpusz”) –, alig van esély helyzetének stabilizálására, ha nem sikerül idővel a világon valahol teljes oktatási vertikumot létrehozni az adott nyelv használatával.

A kapcsolódó irodalomból: Baur, Arthur 1979: La fenomeno Svislando. Svisa Esperanto Societo. Commission de coordination pour la présence de la Suisse à l’étranget, Berne. – Ervin, Susan- Osgood, Charles E. 1954: Second language learning and bilingualism. In: Journal of Abnormal and – Social Psychology Supplement, 49: 139-46. – Grosjean, François 1985: Life with Two Languages: An Introduction to Bilingualism. Cambridge, Mass., Harvard UP. – Ferguson , Charles A. 1975 (1959): Diglosszia, In: Papp Mária –Szépe György szerk. Társadalom és nyelv. Szociolingvisztikai írások. Budapest: Gondolat. 291-317. – Lanstyák István 1994: A magyar-magyar diglosszia néhány kérdéséről. In: Irodalmi Szemle. 37/2: 63-75. – Mackey, William 1967: Bilingualism s a World Problem/Le bilingüisme: phenomène mondial. Montral, Harvest, Hoose. Wandel, Amri 1996: Plurlingva edukado de infanoj. In: S. Košecky: Multkulturaj familioj de nuntempa Eǔropo, Bratislavo, 61-70.– – Weinreich, Uriel 1953: Languages in Contact.: Findings and Problems. New York, Linguistic Circle.

Fonto: Az Európai Unió és a Nyelvi Kérdés, 2003, red. Oszkár PRINCZ