Aleksandr SA’HAROV: Rememoroj de centprocenta esperantisto.


(Részlet)

1906 augusztusában kellett sorra kerülnie a második világkongresszusnak, a svájci Genfben. Elhatároztam, hogy feltétlenül elmegyek rá. … Most hát rengeteget kellett gyakorolnom az eszperantót, hogy utam során használni is tudjam. Sajnos Ardatovban senki sem akarta tanulni ezt a nyelvet, amelyet, ugye, „senki sem beszél”, s amelyen „nincs is semmiféle irodalom”. Így hát nekem magamnak, egyedül kellett alaposan megtanulnom eszperantóul. Elő is fizettem minden létező újságot, megrendeltem minden megjelenő könyvet. Ezeket olvastam, s így jól elsajátítottam az eszperantó szófűzést, stílust; hogy pedig a szóbeli használatot is gyakoroljam, különféle orosz könyveket kezdtem eszperantóra fordítani. Mennél tovább folytattam a gyakorlásnak ezt a módját, eszperantótudásomban annál magasabb szintre jutottam. De sajnos ez még mindig nem valódi szóbeli használat volt. Szörnyű elmondani is, de messze a környéken sehol sem volt lehetséges találni akárcsak egyetlen eszperantistát, akivel a nyelv szóbeli alkalmazásában való képességeimet próbára tehettem volna. Ilyen bizonytalanságban kellet külföldi utamra elindulnom! (…)

Szándékomban állt, hogy Varsóban meglátogatom dr. Zamenhofot, a mesterünket, de sajnos addigra ő már rég elutazott a kongresszusra. Így hát csak néhány órát maradtam Varsóban, aztán tovább utaztam Frankfurtba. Itt végre találtam eszmetársakat, akik nem tudtak oroszul, s akiknek az anyanyelvét én sem beszéltem. Nagyon vártam, hogy végre találkozzam ilyenekkel.

Elsőként Feyerabend urat kerestem fel, megvolt a hivatali címe. Féltem, hogy óriási botrány lesz, majd mindjárt kiderül, hogy sem én nem fogom érteni őt, sem ő nem fog érteni engem.

Néhány perccel később szembe velem kijött a szobából egy úr, s németül megkérdezte, ki keresi. Erre én meg megkérdeztem eszperantóul, hogy ő-e Feyerabend úr. Igenlő válaszára elkezdtem neki … lassan kifejteni jövetelem célját. Figyelmeztettem, hogy most beszélek éltemben először eszperantóul,
s kértem, hogy beszéljen lehetőleg lassan. Látom ám, hogy megért és a kérdéseimnek teljesen megfelelő válaszokat ad. Ez engem nekibátorított, s aztán mindkettőnknek beszédes kedve támadt (…)

Búcsúzáskor megadta a helyi csoport elnökhelyettesének, Barthel úrnak a címét.
Elmentem hozzá: rendkívül kedvesen fogadtak, s hamarosan odaérkezett egy francia is, Deligny, a francia – eszperantó szótár szerzője: vele is mindjárt testvéries lett köztünk a viszony , oldott és barátságos a hangulat.