„Kutyfalva kisk. Alsó-Fehér vm. marosújvári j.-ban, (1910) 748 magyar és oláh lak., vasúti megállóhely, postahivatal ; u.t. (telefonállomás) Marosbogát” - ezt közli a Révai nagy lexikona (1915.).

A Wikipédiában a következőket olvashatjuk:

„Kutyfalva (románul Cuci, németül Quellendorf) község Romániában, Maros megyében. Községközpont, Marosdátos (valaha Magyardátos), Marosoroszi , Oláhpéterlaka és az elnéptelenedett Völgyöntúl tartozik hozzá…Radnót közelében, Marosludastól 5 km-re délkeletre a Maros bal partján, a Kolozsvár – Marosvásárhely országút, illetve az E60 főútvonal mellett fekszik.”

1331-ben „Cutfolua” néven említik először, egy 1339-ből származó okiratban már „Kugfalva” szerepel. A falu nevének eredetére vonatkozó hiteles adatot nem találtam. Egyesek szerint a „kút” főnévből származik, ennek azonban ellentmond a „Kugfalva” elnevezés. Elképzelhető, hogy az előtag a „Kug” személynévből származik, mert a falu valamikori földesurai közt említik a Hermann- nemből való Dénes fia Lászlót, a „háromnemű” székelyek grófját, aki 1339-ben a fehérvári (Gyulafehérvár) káptalannak ajándékozta a falut, egy, a rácok elleni hadjáratban akaratlanul elkövetett gyilkosság bűnbocsánatjának elnyeréséért. Valószínűnek tartom , hogy ennek a Hermann családnak egyik tagja viselte a „Kug” nevet. A „g” hang palatalizációja (lágyulása)következtében keletkezhetett egy „Kugyfalva” alak, amelyből később, zöngétlenedéssel alakult a jelenlegi „Kutyfalva”.

Kiss Lajos:Földrajzi nevek etimológiai szótára (Akadémiai Kiadó – Budapest 1988) megállapítja,hogy „895-96-tal kezdődően a honfoglaló magyarság nyomán tömegesen jelennek meg a magyar helységnevek. Jellegzetes típusai a következők…

5.Személynév+-falva, - földe, -háza, …:Andrásfalva, Balázsfalva, …Mikófalva…”

Ezek szerint is logikusnak vélem saját magyarázatomat.

Ezen kívül fontosnak tartok megemlíteni egy nyelvi törvényszerűséget: az úgynevezett két szótagos törvényt, amely szerint két, egymást követő rövid magánhangzót tartalmazó nyílt szótag (magánhangzóra végződő szótag) közül nyelvünk fejlődése folyamán a második szótag kiesett, az első szótagbeli rövid magánhangzó pedig megnyúlt. Ugyanez érvényes azokra az ősi két szótagos szavakra is, amelyeknek a szóvégi rövid magánhangzója lekopott, az első szótag rövid magánhangzója pedig megnyúlt. Ilyen pl. „madaru – madár”,” vizü – víz”, „utu – út”,”kutu – kút”. „Kútfalva” alakra azonban nem találunk példát szülőfalummal kapcsolatban

A „Kútfalva” alak mellett érvelők szerint a faluban található sok kút az elnevezés alapja. Ez több szempontból is valószerűtlen. Kút található minden környékbeli településen. Nagyenyed közelében, 35-40 km-re szülőfalumtól létezik is egy „Kútfalva” elnevezésű település. Ha mindkettő azonos nevű lett volna, valamilyen jelzőt használtak volna a kettő megkülönböztetésére. Ugyancsak elgondolkodtató, hogy a Maros és Kisküküllő közt elterülő részt „Kutasföld” néven emlegetik nem csupán szülőfalumban, hanem Radnóton, Marosbogáton, Marosludason is. Az elnevezés onnan ered, hogy ezeknek a falvaknak nincs folyójuk, a vizet kutakból merítik.

A német „Quellendorf” jelentése olyan falura utal, melynek előtagja, a „quellen” ige jelentése: „megduzzaszt”. Ez pedig a falu határában lévő valamikori mesterséges tóra (halastóra) utalhat. Erre már csak a Tóköz és a Dugás dűlőnév utal.

A román „Cuci” elnevezés semmilyen kapaszkodót nem kínál a falu nevének eredetére vonatkozóan. Erdélyben a magyar helységnevek román elnevezése két csoportra osztható. Az elsőbe tartoznak azok, amelyek a magyar helységnév eltorzult formái. Ilyenek: „Iernut” (Radnót), „Bogata” (Bogát), „Diciosanmartin” (Dicsőszentmárton), „Sucutard” (Szentgotthárd, azaz Vasasszentgotthárd). Ebbe a csoportba tartozik a „Cuci”elnevezés is.

A második csoportba olyan helységnevek tartoznak, amelyeket Trianon után hatóságilag rendeltek el. Ezek vagy tükörfordítások ,pl.„Targu Mures „ (Marosvásárhely), vagy teljesen önkényesek, mint pl. „Tarnaveni” (Dicsőszentmárton újabb neve, ezt a II.világháború után „érdemelte ki” a város).

Létezik olyan „magyarázat” is, amely a falu nevét a „kutya” szóból eredezteti. Ilyesmit csak olyanoktól hallottam, akik nem kutyfalviak. Minden önérzetes kutyfalvi eredetű (vagy ott lakó) magyar ember elutasítja ezt .

Itt szeretnék megemlíteni egy személyes vonatkozású esetet. Huszonnégy éve élünk Magyarországon, és amikor személyi igazolványt kaptam, követeltem, hogy a román „Cuci” mellett szerepeljen a magyar „Kutyfalva” is. Ennek alapján állították ki az útlevelemet is. Két évvel ezelőtt Erdélybe utaztunk, és a magyar határőr, amikor belenézett az útlevelembe, hangosan nevetni kezdett: „Mondja,maga tényleg Kutyafalván született?”

Méltatlankodva utasítottam vissza a feltételezést is, mire kezembe adta az útlevelemet. Hitetlenkedve láttam, hogy valóban „Kutyafalva” szerepel benne. Én pedig több, mint tíz év után vettem észre a tévedést. Valaki „jóindulatúan” „kijavította”, amit az űrlapba írtam.

Szülőfalum az idők folyamán többször is „vándorolt” egyik megyéből a másikba. A következő közigazgatási egységekhez tartozott : Maros-Torda vármegye, Aranyos-Torda- , Torda-Aranyos- , Kis-Küküllő-, Alsó- Fehér megye, Magyar Autonóm Tartomány, Maros Magyar Autonóm Tartomány, Kolozs tartomány. Jelenleg Maros megyéhez tartozik.

A falu földrajzi fekvését, tagolását meghatározza egyrészt a Maros folyó, amely északon és nyugaton természetes határt képez, másrészt a vasút (Székelykocsárd – Marosvásárhely) illetve a közút: az E60-as főútvonal. Keleten Radnóttól „egyezményes” határ, dűlőút választotta illetve választja el, a közút és a vasút déli oldalán pedig a Csorda-patak. Ugyancsak út, a „Traján útja” határolja délen Péterlakától, délnyugaton a Kapacselek nevezetű domb ( a helyiek hegynek nevezik), Oroszi falutól pedig szintén egy dűlőút, illetve a Rupa.

A faluhoz kapcsolódó földrajzi elnevezéseket (dűlőket, dombokat, halmokat) aszerint írom le, ahogy gyermekkoromban, az 1940-es években megismertem. A magyarázatok egy részét dédnagyanyámtól hallottam. 1850-ben született, gyakran mesélt, szívesen hallgattam.

A hatvanas-hetvenes években egyrészt útépítés, építkezések, illetve az 1970-es árvíz következtében változások történtek mind a belterületen, mind a külterületen. Ezekről a befejező részben írok majd.

Kutyfalva történelmével nem kívánok foglalkozni. A pályázat kiírása nem is kéri. Néhány dolgot azonban meg kell említenem. A falunak a Papok erdeje nevű határrészén egykor ferencrendi kolostor épült. Ezt 1332-ben említik. Orbán Balázs azonban ennek romjait sem találta. Valószínű, hogy a reformáció elterjedése miatt elhagyták, az évszázadok pedig elpusztították. A falu János Zsigmond idejében unitárius felekezetre tért át. 1659-ben unitárius zsinatot is tartottak itt. Unitárius földesurai közül említésre méltó Pekri Lőrinc, Rákóczi generálisa. Ő a történelmi események következtében katolizált, a faluba pedig román parasztokat telepített be. Felesége, Petrőczi Kata Szidónia az első jelentős magyar költőnő. Néhány feljegyzés arról tanúskodik, hogy szívesen tartózkodott Kutyfalván.

A Pekriek leszármazottai a Dánielek. Emléküket a templomban latin nyelvű felirat őrzi:

„Sacra haec aedes ex toto renovata est pia libertate illustr. duil. Baronis Stephani jun.De Daniel et Vargyas S.S.R. et a Mttis Camerarii et incl.S.S. Udvarhely Supr. Coadministratoris Regii Anno Salutis reparata 1771.”

Említést érdemel még a Zeyk család. A falusi hagyomány szerint kutyfalvi volt Zeyk Domokos , Bem tisztje, aki vitézül harcolt a reá támadó sokszoros túlerővel szemben is, annyira, hogy kivívta az orosz és osztrák főtisztek bámulatát . Állítólag Petőfi úgy lelte halálát, hogy a vitéz katona hősies küzdelmét bámulta. Feltételezem, hogy a történet valamelyik pap vagy tanító révén került be a köztudatba Jókai nyomán, aki a Csataképek a magyar szabadságharcról című kötetében ír erről. A Zeykek családi kriptáját Orbán Balázs is említi, ma azonban nyoma sincs. Tíz-tizenkét éves korunkban fölfedezni véltük a hajdani kripta nyomát az Új-temető felső végében. Lábunkkal a talajt döngettük, így „leltünk rá” a kripta helyére. Ma már úgy gondolom, hogy az erős gyermeki képzelet sokat segített „régészeti” kutatásainkban.

A falu dűlő-, illetve határnevei keletről nyugati irányban, a Maros partján a következők: Vajda-szállás (Vajda szállása), Falusi közlegelő (csorda), Felső-rét. Ezt a területet a Csorda- patak választja el a nyugatabbra fekvő dűlőktől . Azt a részt, ahol a patak a Marosba torkollik, gyerekkoromban még Holt-Maros néven emlegették. Közvetlenül a folyó partján: Gálnás, majd az Alsó-rét. Ennek a délkeleti oldalán a Csegely-nyíl, a Hosszú-nyíl, nyugati végén a Füzes, majd a Gát, Malom-dombja, Mart-alatt, Berek. Szemben vele, a Maros jobb partján a Túlsó- berek (nem tartozott Kutyfalvához, akkor nehézkes is lett volna oda eljutni.)

A Berek mellett közvetlenül a folyó partján a Miki kertje-alatt nevű fél hektárnyi területű fás,bokros rész terül el. A Marosban a Berekkel és a Miki kertje-alatt nevezetű résszel szemben, a folyóban a Sziget. Majd a Gyümölcsös, Közporond, Répaföldek (1945-ig a grófi uradalomhoz tartozott), Tanarok, szemben vele, a Maros jobb partján a Szarka berke (Carka berke), a Híd ( a folyón átívelő közúti hidat nevezik így). A közút bal oldalán szintén Répaföldek , nyugati fele a földreform után az állami gazdaság tulajdona, keleti fele pedig a kollektivizálás után a téesz kertészete lett. Ez a vasútig terjed, amely a Vashídon (így nevezik a vasúti hidat) halad át a folyó fölött.

Keleten a legelőt a szántóföldektől egy 4-5 méteres, meredek „mart” választja el, a Rezor. Ez volt valaha – és talán lesz majd – a folyó bal oldali partja. A „szántók” keleti része a Radnóti-határ, Tó-köz, Dugás, Kender-szeg, Udvar-mögött, Temető-mögött. Ezek mind a közút északi felén. Szintén keleten, a közút és a vasút közötti keskeny sávban a falu határáig, illetve a jelenlegi vasútállomásig a Pap-erdő (Papok-erdeje, Kis-erdő), benne, a közút déli oldalán a Pap-kútja. Az erdőcske falu felőli részén állt a Régi-fogadó.

A vasút déli oldalán, a falu keleti határán a Szénafű, Csorgó, Szőrös-domb, Jegyző-tanyája, Hentes-tagja, Pap-tagja, Mester-tagja, Dohányföldek. A faluból délre, Péterlaka felé indul a Péterlaki út. Egy dombon halad fölfelé, ezt csak úgy nevezik, hogy Falu-vége. Ennek nyugati oldalán az Oroszi-határ, a Péterlaki-határ a Traján útjáig, illetve a Kapacselekig, majd Farkas János-tagja, Varró János-tagja. A falu közelében, a vasút déli oldalán egy dombon az Új-temető, tőle keletre a Jegyző-kertje . Nyugaton a Rupa határolja. A Rupa alatt lévő pár hektárnyi legelő már Oroszihoz tartozik.

A falu északkeleti részén , a Malom dombjával határolva, szép parkkal az előterében a Degenfeld grófok kastélya, az ide tartozó Udvarral, melyet két részre oszt a legelőhöz vezető dűlőút, a Csorda-út. A Malom dombjától az országútig halad a Malom utca. Ennek délkeleti oldalán ma már két tornyú ortodox templom uralja a falut. Építésekor döntő szempontként szerepelt, hogy a tornyának magasabbnak kell lennie a református templom tornyánál. Ez a templom (mint annyi más Erdélyben) a „forradalom” (Ceausescu bukása) után épült, előzőleg egy kis, kb. 25-30 négyzetméteres fatemplomocska állt, mellette az ortodox temető, majd a Malom utca és az országút által határolt részen a Régi-temető, benne a Degenfeldek kriptájával. Ebbe a temetőbe már a negyvenes évek végétől nem temetnek senkit, mert „betelt”.

A Malom dombjától jobbra kanyarodik a Templom utca, amely az Országútba torkollik a templom mellett. Magát a templomot minden oldalról utcák határolják, tehát „szigetet” képez.

A valamikori országút keletről nyugatra haladva nagy kanyarral szelte át a falut, a templom és az iskola , a Mányikó-dombja mellett, a Mart-alatt fölött . Szintén jobbra a Kukus-dombja, az Új-fogadó, majd 200-300 m után újra „kiegyenesedett”, úgy haladt illetve halad Marosludas felé, a Ludasi-hegyen keresztül.

A Mart-alatt irányából délre, felfelé a vasút felé halad a Nagy utca, alsó részén a Hazug-híd, felső részén a vasút, illetve a Vasút utca, a régi állomásig.

A Nagy utca felső végén gyalogszerrel át lehet menni a falu egyetlen utcájába, amely a vasút déli oldalán halad Oroszi felé. A „gyalogátkelő” neve: Strekk. Ez a német „Strecke” szóból ered, melynek harmadlagos jelentése: (vasúti) „pálya, vonal, szakasz”. A vasútnak ez a szakasza 1871-ben épült, és valószínű, hogy a pályaépítő munkások ezt a szót használták, vagy azért, mert közülük néhányan német anyanyelvűek voltak, vagy azért, mert a szakzsargon ezt használta.

A Kutyfalva községhez tartozó falvak: Dátos (Magyardátos), Oroszi és Péterlaka (Oláhpéterlaka).

A Dátos helységnév a Földrajzi nevek etimológiai szótára szerint „puszta személynévből keletkezhetett magyar névadással…A rom.Dataseni …névalakot hatósági úton állapították meg. A falu lakói az ötvenes években még „Dates” néven emlegették. A forrásokból tudjuk, hogy a 16-17. században még színmagyar , református lakosságot felváltotta, illetve kiszorította a betelepített románság. A falu lakóinak kétötöde „Marginean” ( szélen, valaminek a szélén lévő), másik kétötöde „Moldovan”. Ezek a családnevek arra utalnak, hogy Moldvából telepítették be őket. Találunk elrománosodott családneveket is, pl. „Cioca” ( eredete a magyar „csóka”).

Ugyancsak a fenti szótár ad eligazítást az „Oroszi” helységnévre vonatkozóan. Az ”orosz” „keleti szláv” népnév birtoklást kifejező -i képzős származéka.” Valószínű, hogy elrománosodott szláv eredetű lakosai voltak valaha. A két falu románsága sokban különbözik. A dátosiak hírhedtek voltak magyarellenességük miatt. Oroszi román lakossága azonban békés, barátságos, nem tudok róla, hogy nemzetiségi nézeteltérésük lett volna a kutyfalvi magyarsággal. A falu román neve „Orosia”, amely a magyarból származik.

A „Péterlaka” helynév pedig szintén személynévre utal. A „Péter” személynévnek és a birtokos személyraggal ellátott „lak” „lakóhely, otthon” főnévnek az összetétele. Román neve „Petrilaca”, ez szintén a magyar elnevezés átvétele.

Mielőtt szülőfalum helyneveinek a magyarázatát kísérelném meg, meg kell említenem a Dátos mellett magasodó 2-300 m magas dombot, a Dátosi-hegyet. Ezt Orbán Balázs is említi A székelyföld leírása c. kötetében:

„ Dátos felett egy szeszélyes idomú kopárhegy emelkedik, a Garad; függélyes oldalában egy megközelíthetetlen üreg tátong, ez régen mint erődített barlang, a vidék lakóinak villongós időkben biztos védhelye volt.”

Nos, a „Garad” név feledésbe merült, soha nem hallottam. Az üreg pedig eltűnt. 1913-ban a bőséges esőzések következtében a hegyoldal mintegy 6-700 méter hosszan és 60-70 méter szélességben leszakadt. Közte 50-60 méter széles hasadék tátong. Az ilyen suvadás nem ritka a Mezőség agyagos-agyagpalás vidékén, ez azonban olyan hatalmas, hogy ehhez hasonlót képen sem láttam sehol. Az üreget, amelyet Orbán Balázs említ, valószínűleg a lesuvadt hegyoldal eltakarta vagy megsemmisítette.

A dűlőnevek közül azok, amelyek nevében a „tagja” szó szerepel, azt jelentik, hogy valakinek a birtokrészéről van szó, mégpedig olyanról, amikor valakinek a földtulajdona egy „tagban”, azaz határrészben terül el. Kiss Lajos, a Földrajzi nevek etimológiai szótárának előszavában említi: „A helységnevek nem szoktak olyan hosszú életűek lenni, mint a víznevek. A helységnévnél is múlandóbbak a határrésznevek, dűlőnevek, amelyeket csupán egy-egy falu lakossága használ.” Erre jó példa a Hentes-tagja, Farkas János-tagja, Varró János -tagja. Olyan emberek nevét viselik, akiket személyesen is ismertem. A dűlők elnevezése tehát a 20. században keletkezett, az első világháború után.

Kissé más a helyzet a Pap-tagja és a Mester-tagja nevekkel. Olyan dűlőnevek ezek, amelyeket az egyház birtokolt, és a mindenkori pap , illetve a „mester”, azaz iskolamester, tanító használatába adták. A mi falunk esetében a tanító egyúttal kántora is volt a közösségnek, azaz „kántortanító”. A tanintézmény felekezeti iskolaként szolgálta az ifjú nemzedék oktatását-nevelését 1948-ig, az iskolareformig. A 17.század közepén létesítették, 1948-ig hét „elemi” osztállyal működött. A két világháború között viszont nem rendelkezett vizsgáztatói joggal, a 7. osztály elvégzése után a tanulóknak Marosludasra kellett menniük az abszolváló vizsgát letenni. Románul kellett vizsgázniuk. Édesanyám mesélte, hogy mindenikük kapott egy részt románból, földrajzból, történelemből, azt pedig szorgos munkával kellett bemagolniuk, mert nem értették. Az iskola, illetve az egyház vezetői „elintézték”, hogy a vizsgabizottság a tanulóktól a megtanult részt kérje. A falu lakói akkor döntő többségben magyarok voltak, az asszonyok pedig nem tudtak románul. A férfiak igen, mert a 3 évnyi katonáskodás alatt többé-kevésbé elsajátították a nyelvet. A számtan (aritmetika) nem okozott gondot, mert szöveges példákat nem kellett megoldaniuk. A kutyfalvi románok ezzel szemben anyanyelvi szinten, helyi nyelvjárásban beszélték a magyart.

A határrészek-dűlőnevek értelmezése

A Vajda-szállás vagy Vajda-szállása elnevezésről csak annyit tudott a hagyomány, hogy valamikor valamilyen vajda táborozott itt. Orbán Balázs azonban megemlíti, hogy „…1529-ben Báthori István Zápolyának Erdélyt elfoglaló vajdája jul.13-án Dátosra hirdetett országgyűlést, melyet Majláth és Török Bálint visszaszorításával Székely (Maros) Vásárhelyre tett át.” Az ő hadserege táborozott le tehát azon a helyen. A lovasságnak legelőt és a Marosban itatót találtak itt, a környékbeli települések pedig bizonyára élelemmel látták el a katonákat. Maga a vajda pedig vagy Kutyfalván, vagy Radnóton szállhatott meg kíséretével.

A közlegelő a kollektivizálásig és utána, napjainkban is közbirtokossági tulajdonban volt (van). Csak szarvasmarhák legelőjéül szolgált (szolgál). Ló alig akadt a faluban, a juhokat pedig nem engedték erre a legelőre, mert juhok nyomán a szarvasmarhák már nem legelnek. Tehénpásztort, „csordást” rendszerint más faluból szerződtettek egy-egy idényre. Ezek általában románok voltak. Ezzel magyarázható, hogy a dűlőnevek neve mind magyar (kivéve a „Rupát”), a legelőt a szántóföldektől elválasztó rész neve „Rezor”, amely a román „Razor” (mezsgye) átvétele.

A Felső-rét a Maros partja és a legelő közötti terület neve. A legelőtől árok választotta el. Egy részét kaszálónak használták, de néhány tulajdonos fölszántotta, így hasznosította. A folyó kanyarulatában található, a sodrás pedig minden évben elmosott egy-két métert, a túloldalon pedig „építkezett”a folyó. A dátosi határ ennek megfelelően állandóan növekedett . A Felső-rétet dűlőút választotta két részre. A Maros felőli oldalon ez az út állandóan változtatta a helyét. Furcsa volt látni, hogy szinte évenként kellett új utat alakítani, a régiek ugyanis fokozatosan a folyóba vezettek.

A legelőt elválasztó patak mindössze 10-12 kilométer hosszú. Péterlaka határában ered, a Szőrös-domb alatti lápos-mocsaras helyen , a Széna-füvek közepén halad , átfolyik a vasút és a közút alatt. Vízhozama állandóan csökkent. A negyvenes években még 20-25 cm hosszúságú halak úszkáltak a híd alatt, amelyen a szarvasmarhákat a legelőre hajtották, illetve amelyen szekérrel a Felső-rétre lehetett eljutni.

Holt-Maros (Hóttmaros) néven említették azt a részt, ahol a patak a Marosba ömlik. Valószínű, hogy valamikor a folyónak holt ága lehetett itt, az élő Maros pedig közvetlenül Dátos alatt folyt.

A patak bal partjánál kezdődik, és a Dátossal szembeni részig húzódik 150-200 méter szélességben a Gálnás. A „gálna” szónak több jelentése is megtalálható a Magyar nyelv történet-etimológiai szótárában , jelentése :„2.: ...berkenye”,...3.: „kecskerágó” …”11. „galagonya:”. Az Erdélyi magyar szótörténeti táj is „gálnabokor” néven említi: „1764:…birtuk és Kaszáltuk a’ nevezett rétet egy gálna’ s fekete gyürü fa bokorig…”

Berkenye a falu határában sehol nem nő, az Alsó-réten és a Maroshoz közeli részeken viszont gyakori a kecskerágó. Galagonyabokrot azonban csak a Gálnásban láttam, ezért valószínűnek tartom, hogy ebből kapta a nevét.

Ugyancsak valószínűtlen a „tüdőfű” szóból való eredeztetése, bár a „gálna” szónak volt „tüdőfű” jelentése is, de tüdőfüvek gyertyános, bükkös, tölgyes erdőkben vagy közelükben fordulnak elő, Kutyfalván azonban nincs ilyen erdő, a legközelebbi 7-8 km-re található.

Az Alsó-rét elnevezés előtagja a Felső-réttől való megkülönböztetést szolgálja. Ennek a Gálnás felőli része a Csegely-nyíl, mellette a Hosszú-nyíl.

A „csegely” jelentése „ék alakú szántóföld”, jelen esetben rét, azaz kaszáló. A Csegely-nyíl azért ék alakú, mert párhuzamosan halad ugyan a Marossal, de közbeékelődik a Gálnás, ezért nyújtott háromszög alakú, vagyis „ék”, jobb oldala megtörik, úgy halad a folyó felé.

A „nyíl” szót Kutyfalván használták~használják a köznyelvi értelemben is, de gyerekkoromban még „sorshúzás”-t is jelentett. Ha valamit kisorsoltak, vagyis valamilyen földdarabot ilyen sorsolással osztottak el, azt még úgy nevezték, hogy „nyilat húznak”.

A szó ugyanakkor jelentett nyíl alakú, vagyis hegyes szögű tárgyat, jelen esetben rétet, kaszálót. A „Csegely-nyíl” dűlőnév tehát előtagjában is, utótagjában is majdnem ugyanazt jelenti. Valószínű, hogy eredeti neve csupán „Csegely” lehetett, utólag, a Hosszú-nyíl hatására alakult ki mostani alakja.

A Hosszú-nyíl értelemszerűen a hosszabb, Marosig lenyúló rét neve. Ezt dűlőút választja ketté, ezen hordták haza a szénát-sarjút, illetve ezen lehetett szekérrel elmenni a Gálnásig. Ez az út 300-400 méteres távon a Maros partján haladt a Köteles-hídig. Ma is a Köteles-hídig halad, de az fennebb „költözött”, a Gálnás mellé, szemben Dátossal. Ennek a „költözésnek” az oka, hogy a Maros is „eltávolodott” szülőfalumtól. Húsz évvel ezelőtt a folyó 150-200 m-re folyt a Hazug-hídtól. Most már Kutyfalvától 1 km-re folyik. ( Az Alsó-réten átvezető dűlőút ma már a dátosiak fontos közlekedési útvonala, ha nem akarnak 4-5 km-es kerülővel eljutni a községközpontba vagy a vasútállomásra, a Köteles-hidat használják. Ez a komp neve szülőfalumban. Azért köteles, mert a folyó két partja közé kötelet (a 20. századtól kezdve drótkötelet) feszítettek ki, a kompot pedig, amely szekerek, személygépkocsik szállítására is alkalmas, ehhez a kötélhez rögzítik oly módon, hogy a kötélen két csiga fut, ezekhez,illetve a komphoz szintén erős kötelek erősítik. A víz sodrása a nem viszi el, átvontatni pedig egy ember is képes kézerővel.

Orbán Balázsnál a következőket olvashatjuk a folyóról:”…A partjait folytonosan elseprő Marosnál …egy folyama sincs hazánknak, mely jelenlegi szabályzatlan állapotában…szeszélyesebb volna mindenhol, de különösen e tájon, hol Kutyfalva és Dátos közt két nagy S-t ír le kanyargásával. Alig kellene itt néhány száz lépés átmetszést tenni, hogy a folyam egyenes vonalba vétessék…” Tulajdonképpen egy 150 méternyi földszorosról van szó. Valaha belecsobbantunk a Gátnál vagy a Mart-alatt a vízbe, lassan csurogtunk, úsztunk lefelé, gyalog pár perc alatt átkeltünk a földszoroson, majd ismét lefelé vitettük magunkat.

Nos, amit nem tett meg az ember, azt megtette a természet. Áradáskor a folyó rendszerint átfolyt ezen a földszoroson, közben állandóan mélyítette. 1985-ben aztán annyira kimélyítette a medrét, hogy most már ott folyik, „hűtlenül” elhagyta Kutyfalvát, csupán áradáskor látogatja meg, de a régi medrét fokozatosan feltölti.

Az Alsó-rét mellett húzódott a Füzes, míg létezett. A grófi uradalomhoz tartozott, szögesdrót-kerítés választotta el az úttól és az Alsó-réttől. Az itt növő fűzfák nem őshonosak voltak (ma már csak néhány él még belőlük), a gróf telepíttette. Sárgás-vöröses vesszők nőttek a törzseken, kiváló alapanyagai a kosárfonásnak (vesszőfonásnak). Nem tudok arról, hogy létezett az uradalomban manufaktúra, ahol a vesszőket megfonták volna. Lehetséges, hogy valahol másutt dolgozták fel, esetleg eladták. Ebbe a füzesbe nem merészkedtünk 1945 előtt, mert a felnőttektől gyakran hallottuk, hogy aki oda belép, azt a gróf lelövi. Pedig szívesen bementünk volna, főleg kora tavasszal, amikor gyerekfejjel,esetleg asszonyok társaságában rendszeresen jártunk galambsalátát szedni.

A Füzes közelében épült a Gát. Valaha malomgátként szolgált, míg a vízimalmot el nem vitte egy áradás. A felduzzasztott folyóban rengeteg hal élt. Olyan sok, hogy egy téli lehalászás idején az egyik halász az eladott halak árából házat építtetett (pedig a kifogott halak fele az uradalmat illette). Sokszor hallottam a történetet, hogy az egyik kifogott harcsa akkora volt, hogy szekérre rakták, úgy szállították, a feje a szekérrúdra ért föl, a farka pedig a földet söpörte. Állítólag Marosvásárhelyre szállították, ott egy mészárszék elé függesztették föl, és még két napig élt, utána pedig kimérték. Sosem tudtam eldönteni, hogy mennyi igaz belőle, de még a háború után is fogtak szerencsés horgászok mázsásnál súlyosabb példányokat.

A falu közkedvelt „strandja” volt a Gát. A valamikori gát fölötti sekély vízben bátran pancsolhattak a kisgyerekek, alatta pedig a lezúduló víz annyira kimélyítette, hogy még az ötvenes években is „mértünk” 4-5 méteres mélységet. A földgátból már csak a cölöpök maradtak meg, az egyik ilyen cölöp egy tizenéves fiú vesztét okozta a harmincas évek elején. Lőrincnek hívták, nagyon szeretett „kukkanni” (a víz alá merülni). Biztatták is gyakran:”Kukkanj,Lőrinc!” Ő pedig habozás nélkül ugrott fejest a meredek partról, gyakran egy percnél tovább is a víz alatt maradt. Aztán egy alkalommal hiába várták, hogy fölbukkanjon. Mint utólag kiderült, beleugrott egy karóba, az pedig fölnyársalta.

A malomároknak a negyvenes évekre már csak halvány nyoma maradt, fokozatosan feltöltötte iszappal az áradó folyó.

A Gáttól a Malom-dobon (Malom dombján) lehet a faluba jutni. Érdekes véletlen, hogy egy másik malomig vezet az út a Malom utcán át. Ezt a vízimalom pusztulása után építették, és gőzmalomnak hívták. Pedig nem az volt, mert hatalmas, egyhengeres belső égésű motor hajtotta, ez pedig gázzal működött. Trianon előtt gyárthatták, Budapesten a Ganz gyárban. A molnárok faszenet vásárolták, azt zárt kazánban, levegő nélkül izzították, a keletkező gáz szolgált üzemanyagul. Az egész faluban hallani lehetett a pöfögését. Hatalmas lendkerék biztosította az egyenletes munkavégzést. Még mindig őrölnek rajta, de csak „parasztkövön” (puliszkának való kukoricát őrölnek rajta), az ötvenes években átálltak földgáz-üzemmódra.

A Mart-alatt jelentése: a „mart” (part) alatti sík, füves terület a folyóig. Maga a „mart” 3-4 méter magas, meredek lejtésű partja volt valaha a Marosnak. Mellette halad az Országút. Árvízkor a víz ezt a martot nyaldosta, de 1970-ig nem lépett át rajta. 1970 májusában azonban a Nagy utca közepéig fölért, sok kárt okozott. Állítólag azért duzzadt meg annyira, mert a vasúti töltésen nem lépett át, így az földuzzasztotta. Magát az árvizet az okozta, hogy a Maros felső folyása mentén rengeteg erdőt tarra vágtak, nem volt már fa, amely a lezúduló esőt meg az olvadó havat fölfoghatta volna. Két év múlva újra átlépett az úton, ezért a Mányikó-dombja és a Kukus-dombja közötti részen töltést emeltek, hogy megvédjék az alacsonyabban fekvő házakat.

A Mányikó-dombja tulajdonképpen 4-5 m magas halom, közvetlenül az iskola (valamikori református felekezeti iskola) mellett. A „Mányikó”~”Mánkó” a Mária becézett alakja.

A Kukus-dombja elnevezés valószínűleg a „kukucs-kukucskál” szóból keletkezhetett. Ennek a dombnak a tetején építették valaha az Új-fogadót, az országútnak a kanyarjában. Onnan egyfelől a templomig, másfelől az út alsó kanyarjáig lehet ellátni. Valószínű, hogy innen kukucskált ki a valamikori fogadós, hogy jönnek-e vendégei. Nem valószínű, hogy személynévből ered. Ilyen nevű személyről a legöregebbektől sem hallottam. Esetleg a valamikori fogadós (kocsmáros) gúnyneve lehetett.

A Berek elnevezésű, kb.1 hektárnyi terület magántulajdon volt, majd lett ismét a téesz megszűnése után, árok és fasor választotta el a Mart-alatt nevűtől, amely viszont közbirtokossági tulajdon , és a téesz megalakulása után sertéslegelőként hasznosították. A „berek” jelentése liget, láp. A helynév megértéséhez azonban közelebb visz a „vízparti bokros, cserjés hely, kis erdő”.

A Miki kertje-alatt név viszonylag új keletű. A nevet adó kert gazdája 1920 körül született. Az elnevezés jól szemlélteti, hogy a dűlőnevek aránylag rövid életűek. A téesz megalakulása után gyalogút vezetett át rajta a „kollektív-kertig”, vagyis a gazdaság kertészetéig. Ez a gyalogút a Gyümölcsös alatt, a part mentén haladt a Közporondig. A gyümölcsös az uradalomhoz tartozott, az 1945-ös földreform után pár évvel már alig nőtt ott gyümölcsfa. Senki sem gondozta, a fákat pedig sorra kivágták tüzelőnek.

A Berekkel szemben a folyóban sziget is létezett mindaddig, amíg a kanyar holtággá nem vált. Tulajdonképpen zátony volt, csupán alacsony vízállásnál bukkant elő. Ennek külön neve nem lévén, Sziget néven említették.

A Maros jobb partján, a Szigeten (félsziget, nem tévesztendő össze a fentebb említett „valódi” szigettel) található a Túlsó-berek. Azért túlsó, mert a folyó jobb partján fekszik. A „sziget” szó pedig a régi magyar nyelvben folyókanyarulattól körülvett földterületet is jelentett, nem csupán mindenütt vízzel határolt szárazulatot. Marosbogát is ilyen „szigeten” található, a községnek a déli részén fekvő határrészt is „Sziget” néven emlegetik.

A Közporond a Maros kanyarulata előtti, ellaposodó rész. A név közbirtokossági tulajdonra utal. Az országúthoz közel fekszik, a bal partja sekély, kavicsos, homokos. Innen vihetett bárki kavicsot, homokot. A homokot minden házban rendszeresen használták, mert a házak többségének az ötvenes évekig„padlója” „földeletes” volt, vagyis döngölt föld, ezt hetente-kéthetente tapasztották agyag és friss tehéntrágya keverékével, erre pedig rostából homokot szórtak. Az agyagot a Faluvégén lévő agyagbányákból vitték. Nyár végén a Közporondra hozták a legtöbb kendert áztatni nem csak helybeliek, hanem péterlakiak is. Más kenderáztatók a Gálnás- , a (régi)Köteles-híd mellett, a Gátnál, a Mart-alatt voltak. Augusztus végén mind fehérlettek az ideiglenesen elhelyezett „kimosott” kendertől. Végleges száradásra az udvarokba, sőt az utcára, a kerítés mellé helyezték. Olyankor az utcák kerítései pár napra fehérbe öltöztek.

A falu nyugati határa a Marosig grófi birtok volt, ennek egyik részén gazdálkodott 1945 után az állami gazdaság, a „firma”, ahogy a helyiek nevezték. Ez a román „ferma” (farm) átvétele. Másik része a „kollektívhez” került, jól menő kertészet lett belőle, öntözéssel rengeteg zöldségfélét termesztettek. Az öntözéshez a vizet a „pompa” (szívattyú) szolgáltatta, mégpedig kettő. A Felső- pompa közvetlenül a Közporond mellett, az Alsó-pompa pedig egy km-re délkeletre. A Maros ugyanis egy hatalmas félkör után ide kanyarodik vissza. A vizet mindig abból a „pompából” szivattyúzták, amelyik közelebb feküdt az öntözendő területhez. Kezdetben egy kiöregedett Fordson-traktort használtak erőgépnek, később, a falu villamosítása után elektromos szivattyúkat szereltek föl.

A közúti híd mellett, a folyóval párhuzamosan húzódik 150-200 méteres sávban a Tanarok. Ezt nem találtam ugyan az etimológiai szótárban, de „tanórok” alakot igen. Ennek a jelentése „szántóföld a kertek mögött”, illetve „bekerített rét, kaszáló”. Ez utóbbi alapján kaphatta a nevét. A helyi nyelvjárásra jellemző, hogy a rövid „o” hang helyett „a” hangot ejtenek. Tréfás-gúnyosan szokták is mondani, hogy „a lapas Maras mentén”. Először tehát a hosszú „ó”-nak meg kellett rövidülnie, majd nyíltabbá válással nyerte el mai „tanarok” alakját.

A Rezor és az országút közötti rész egészen a Csorda-patakig keletről nyugatra: a Radnóti- határ, illetve a Tóköz és a Dugás (fél hektárnyi terület a patak bal partján).

A Radnóti-határ név arra utal, hogy az a terület a radnótiak által birtokolt földterülettel határos.

A Tóköz utótagjának a jelentése:”személyeket, dolgokat egymástól elválasztó terület, térköz; közepe valaminek,…közös, együttesen használt, birtokolt (pl. terület).”

Tó azonban jelenleg nem található a közelben. A dűlő elnevezésének megértésében segít a Dugás név. Az Erdélyi magyar szótörténeti tárban pontos magyarázatot találunk erre: ”vízduzzasztó töltésgát”. A két dűlőnév arra utal, hogy valaha a Csorda-patak vizét itt töltéssel felduzzasztották, ezáltal mesterséges tavat, halastavat teremtettek. Több forrásból is tudjuk, hogy a reformáció előtt őseink sokkal több halat fogyasztottak, mint napjainkban, mert a vallás szigorúan előírta a böjtös napok számát, amikor húst tilos volt fogyasztani, halat azonban igen. A patak a Rezor közvetlen közelében ér sík területre, így természetes falat alkotott a patak jobb partján .A bal parton pedig földből emeltek töltést, „dugást”, így elrekesztették a patakot, létrejött mögötte a tó. A bal oldali töltés nyomai máig megmaradtak, a tóról azonban csak a határrészek neve nyomán tudunk. Elképzelhetőnek tartom tehát, hogy a német „Quellendorf” ennek a mesterséges tónak a nevét őrzi, mert a keletről érkezők, mielőtt beértek volna a faluba, ezt a felduzzasztott tavat pillantották meg először.

A patak bal partján egészen a patakig keskeny füves terület található, mellette a Csegely-nyílig húzódik a 120-150 m széles, enyhe lejtős Kenderszeg. „Szeg” szavunk valaha „területrész” jelentésben is élt. Feltehetőleg ezt a részt használták leginkább kender termesztésére a falusiak. Erre utal, hogy a szokásosnál keskenyebb parcellák tartoztak ehhez. Ugyanakkor valószínűsíthető, hogy a kendert a közeli tóban áztatták. Biztonságosabbnak bizonyulhatott, mint a Marosban áztatni, mert ritkán ugyan, de augusztus végén is megáradt a folyó, és nem egyszer megtörtént, hogy az áradás elvitte a kendert, vagy az tönkrement a túl hosszú ideig tartó áztatás miatt.

Kenderre minden családnak szüksége volt, mert a lepedők, terítők, párnahuzatok, alsónadrágok kenderből készültek, és kenderszálakat használtak a gyapjúból készült textíliák szövéséhez is, kenderből készültek a felvető fonalak (láncfonalak) , bevetőnek pedig gyapjút, illetve finomabb textíliákhoz lent vagy gyapotszálat. Az 1950-es évek elejéig kora tavasszal minden házban szövőszéket (osztovátát) állítottak föl, az asszonyok (esetleg lányok) hetekig, a tavaszi kinti munkák megkezdéséig szorgalmasan szőtték a tél folyamán megfont fonalat.

A vasút déli oldalán lévő határrészeket a Csorda-patak határolja, ez Péterlaka közelében, a dombok alján ered. A patak két partján, mielőtt a vasút alatt átfolyna, mocsaras, lápos terület húzódik. Ennek és a mellette húzódó rétnek a neve Szénafű. Itt még egy forrás fakad a domboldalban, ez a Csorgó. A két név nem szorul magyarázatra, annál inkább a mellette, nyugati irányban elterülő Szőrös-domb. A mai nyelvben használatos „szőr” szavunk nem adhat magyarázatot az elnevezésre. Volt azonban ennek a szónak a régi magyar nyelvben más jelentése is: „bolyhosság”, „növényi részeken nőtt szálacska, pihe”. Így már közelebb jutunk a magyarázathoz: valószínű, hogy mielőtt művelésbe vették volna azt a részt, sok olyan növény nőhetett rajta, amelyeken bolyhosság, pihe nőtt.

A Szőrös-domb és a Traján útja mellett, de már Radnót külterületén állt a Jegyző-tanyája, az épületek mellett pár hektáros földterülettel. A Szőrös-dombtól délnyugatra található a Hentes-tagja. Ezt a Hentes nevű embert én még láttam gyerekkoromban. Magyar vezetékneve ellenére román , de mint minden kutyfalvi román, anyanyelvi szinten beszélt magyarul. A falu leggazdagabb emberének, a tulajdonában lévő „tag” kb. 50 hektárnyi lehetett, ezért az 1945-ös földosztáskor elvették tőle a földjeit, házát is. A falu legnagyobb házaként a kollektivizáláskor ez lett a közös gazdaság „székhelye”. Jókora kert, udvar is tartozott hozzá, itt kaptak helyet a gazdaság istállói, magtára, kerekes- és kovácsműhelye.

A közút és a vasút közötti keskeny sávban nyúlt el pár száz méter hosszan a Paperdő vagy Papok erdeje, benne egy bővízű forrás, a Pap-kútja. Az erdőcske a valamikori Régi fogadóig terjedt. A negyvenes években már csak fiatal akácerdő nőtt itt. Nyilvánvaló, hogy a valamikori erdőt kiirtották, a helyén az Amerikából betelepített akác nőtt. Egy részét ennek az erdőcskének is kiirtották az 1960-as években, amikor új vasútállomást kapott a falu, a régitől majdnem 1 km távolságra.

Az új állomással szembeni dombon építették , a volt grófi birtok területén a dohányszíneket. A körülötte lévő területet azért is nevezték Dohányföldeknek, mert itt termesztették a dohányt, és a dohányszínek tulajdonképpen szárítók voltak, ide aggatták föl a hosszú zsinegekre fölfűzött dohányt.

A Dohányföldek nyugati oldalát a régi állomásépülettől kiinduló, Péterlakára vezető út határolja. Ennek az útnak és a tőle jobbra elterülő, nagyrészt beépítetlen területnek a része a Faluvége. Valamikor a gyerekek kedvelt szánkózó dombjának számított telente. Ahogy az út a „tetőre” (25-30 m magas) fennsíkra ér, balra találhatóak az agyagbányák. Ennek az útnak a bal- és jobb oldalán, de még kutyfalvi területen húzódik a Péterlaki-határ elnevezésű dűlő, délen a Traján útja határolja. Ezt az utat a rómaiak építették, és másfélezer év után is jó állapotban van annak ellenére, hogy a szántóföldekről rengeteg sarat hordtak rá a szekerek.

A faluhoz tartozó szántóföldeket délnyugaton a Kopacselek elnevezésű domb határolja. Ez a román „copacel”=”kis fácska,cserje” átvételéből alakult. A domb kopár, csak imitt-amott növekednek rajta cserjék. A domb alatti részen található a Farkas János tagja és a Varró János tagja, majd a falu felé közeledve az Oroszi-határ, a Jegyző-kertje, az Új-temető.

A Jegyző-kertje szintén viszonylag új elnevezés. Trianon után román jegyzőt neveztek ki a faluba. A hivatala, a községháza az országút és a vasút közötti részen állt, és (valószínűleg a grófi birtokból) kapott egy pár hektáros területet. Ennek egy részére gyümölcsfákat telepített, mellette zöldségeskertet, nagyobbik része megmaradt szántónak.

Az Új-temetőt nyugaton az Orosziba vezető út határolja, az úttól jobbra egy meredek domb, a Rupa. Ez a román „rapa”=”szakadék, meredély” átvétele. Közvetlenül alatta folyik a Maros, a partján a legelő a Vashídig, az orosziak tulajdona.

A falu belterületén lévő helynevek közül csak néhány szorul magyarázatra. A Malom utca, Templom utca, Országút elnevezések egyértelműek. A Nagy utca valaha a falu legnagyobb utcája lehetett. Más a helyzet a Régi fogadó, Új fogadó, Hazug-híd esetében.

A két fogadó közül már egyik sem létezik. A Régi fogadó a falu keleti bejáratánál, a Paperdő közelében épült, az 1940-es években már csak romos, düledező épület, pár év alatt a romjai is eltűntek, a téglákat, cserepeket elhordták. A romok méretéből arra lehet következtetni, hogy a vasút megépítése előtt az utasoknak szálláshelyet, a lovaknak istállót, takarmányt is biztosított. 1871-ben átadták a Székelykocsárd - Marosvásárhely közt épült vasútvonalat. (Az 1950-es években még mindig Diósgyőrben gyártott síneken jártak a vonatok.) Valószínű, hogy a vasút megépülése után a fogadó vendégei megcsappantak, a tulajdonos pedig az épületet sorsára hagyta. Ésszerűbbnek tűnt egy új fogadó megépítése, amely azonban már bizonyára más célokat szolgált. Mivel a Régi fogadó a falun kívül épült, oda már ritkábban mentek el az emberek egy-egy pohár pálinkára (bort,sört akkor még alig fogyaszottak), ezért a faluban olyan helyet keresett – és talált -, ahol bárki könnyen megközelíthette, közel volt a templomhoz is, de az országút mellett. Ez már kocsma lett. Erre lehet következtetni abból, hogy a faluban a „fogadó” szót„kocsma” értelemben használták még az 1960-as években is. Az Új fogadó már csupán kocsmaként, csapszékként létezett az 1940-es évekig. Már konyhával sem rendelkezett, nem volt kinek főzni, hiszen a helybeli lakosok csupán inni jártak ide. Az 1950-es években művelődési házként szolgált rövid ideig, és mert annak meg kicsi volt, újat építettek a helyébe, lassanként az elnevezése is feledésbe merült. Később új kocsma épült, de az idősebb nemzedék még hosszú ideig fogadónak nevezte azt is (pontosabban:”fagadó” – „Menyek a fagadóba.”).

A Hazug-híd elnevezéssel kapcsolatban több, egymásnak némileg ellentmondó magyarázatot is kaptam. A híd tulajdonképpen csupán egy árok fölött köti össze az Országút két oldalát. Valaha élővíz, egy 300 m hosszúságú kis erecske csordogált el alatta. Ez a forrás az 1950-es évekre elapadt, azóta gyakorlatilag csak a csapadékvíz elvezetésére szolgál. Egy gyerek még átbújik alatta, egy felnőttnek azonban már kúsznia kellene, hogy átjusson rajta.

Női adatközlőim szerint – és valószínű, hogy nekik van igazuk- , a „fagadóba” menő, illetve inkább az onnan jövő férfiak egymásnak mesélt történetei, nagyotmondásai szolgáltattak alapot az elnevezésre. Mivel három irányból (és irányba) vezethet az út, valószínű, hogy mielőtt „jóccakát” kívántak egymásnak, sok „színes” történetet mesélhettek.

A férfi adatközlők szerint azonban vasárnap délutánonként itt gyűltek össze a lányok, és „hódításaikról” meséltek egymásnak. Ma már nem lehet kideríteni, hogy kinek volt (van) igaza. Az viszont mosolyt fakaszt, hogy a faluban lakó (és oda beköltözött) románok is így nevezik (jobb híján): „La Hazughid m-am intalnit cu Ilie.”

A „szocializmus” időszaka sok változást hozott a falu életébe. Az első az volt, amikor az országutat modernizálták, újjáépítették. Első lépésként a „kiegyenesítették” az utat, vagyis „levágták” a templom ( valaha a református templom viselte „a templom” elnevezést) felé vezető kanyart. Ennek következtében létrehoztak egy új útszakaszt, ugyanakkor 25-30 családnak a kertjét, udvarát csonkították meg. „Természetesen” senkinek nem fizettek kárpótlást ezért. A szüleim kertjéből is levágtak egy jókora darabot, mások azonban még ennél is rosszabbul jártak, van olyan család, ahol a régi teleknek egytizede maradt meg. Az új útszakasz mellé új , „modern”(román) iskolát építettek, illetve néhány Dátosról beköltözött román család kapott telket. Sajnos, az új műútnak hamarosan halálos áldozatai is lettek, kanyar híján az autósok már alig lassítottak (lassítanak).

Az 1960-as években épült föl a Radnóti-határban, de Kutyfalvához tartozó területen a „Radnóti Hőerőmű” (1960-ban még kaszáltam~arattam ott, ahol most az erőmű áll), ide pedig az új vasútállomástól vasúti szárnyvonal vezet az üzemig. A faluban Termo néven emlegetik. Jelentős változást hozott a környéken, ezek nagyobb része a falu számára kedvezőtlen. Kedvező csupán annyi,hogy 4-5 munkahelyet kutyfalviak töltöttek be. Kedvezőtlen, hogy a vasútállomás a falu keleti részébe költözött, tulajdonképpen a falun kívülre, ezért a lakosok 90 %-ának hosszabb utat kell megtennie. Az üzem és a hozzá vezető üzemi vasút jelentős területeket vett el. Nincs tudomásom arról, hogy a téesz felbomlása után kaptak-e az érintettek kárpótlást. Károsan érintette a Maros élővilágát is. Az erőmű hűtővizét visszaengedték a folyóba. Ennek következtében nyáron gyakran 35-38 C°-os lett a víz hőmérséklete, télen pedig 35-40 km-es szakaszon nem fagyott be a Maros. A nyári túlságosan meleg víz, pontosabban az emiatti oxigénhiány miatt eltűntek a folyóból a rákok, a kagylók, a kérészek (horgászok számára az volt valaha a legjobb csali), bizonyos halak, pl. a márna, a balin. Pár év után a helyzet valamicskét javult, mert a hűtővizet kertészet fűtésére használják. Azóta újra megtelepedtek a kagylók, rákok, néhány halfaj is újra megjelent.

A ködös napok száma megsokszorozódott, ez pedig károsan hat a növénytermesztésre.

A Faluvégén később borjúnevelő telep létesült, a helyiek ezt „Bébi” néven emlegetik. A név román rövidítésből származik.

Az 1970-es árvíz után pedig a falu keleti végében, a Régi temető mellett új lakónegyed épült, ennek a neve „1970 negyed”.

Kutyfalva etnikai összetétele fokozatosan változik, magyar szempontból romlik. Jelenleg már csak 20 százalék a magyarok aránya. Az ötvenes évektől kezdődően a gyerekek, fiatalok többsége továbbtanult, nem voltak hajlandók a téeszben dolgozni. Mivel helyben munkahelyet nem találtak, szétszóródva éltek~élnek Erdélyben, Magyarországon, illetve Európán kívül is. Az idősebb generáció kihalt, a házakat, termőföldet románok vásárolták ill. vásárolják meg, többségük Dátosról költözik a kedvezőbb fekvésű (közút,vasút) faluba. A helynevek pedig fokozatosan elrománosodnak. Vagy új nevet kapnak, vagy lefordítják románra. Az utcanevekkel már megtörtént, fokozatosan ez lesz a dűlőnevek sorsa is.