Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek/S a kitörő napfény nem terem áltudományt;

Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből/S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;

Majd ha barombó1 s ördögbő1 a népzsaroló dús/S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;

Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról/És áldozni tudó szív nemesíti az észt;

Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával/És eget ostromló hangokon összekiált,

S a zajból egy szó válik ki dörögve: "igazság!"/S e rég várt követét végre leküldi az ég:

Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez/Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.

1839. szeptember előtt

Vörösmarty Mihály epigrammája a felvilágosodás és a korai polgárosodás korszakának abban a hitében született, hogy az emberiség képes létrehozni az értelem mindenható erejével az eszményi földi világot („Az ész az Isten, mely minket vezet”, - Berzsenyi, 1815). A romantikus költő világboldogító látomásában az értelemhez azonban csatlakozik a szív is. Képanyaga (9-12. sor) alapján a vers kapcsolódik a költőnek a „földi menny” eszméjét megfogalmazó műveihez, ugyanis a megvalósulandó dolgok sorában az utolsó, az igazság földi eljövetelében az ég is szerepet játszik. Martinkó András, aki e motívumnak egész tanulmányt szentelt, megállapítja: „a »földi menny« ideája extrovertálódik, színtere fokozatosan nem az én, hanem a közösség: a nemzet, az ember, tartalma pedig nem az egyéni boldogság, hanem a nemzet üdve, az emberüdv.” Ma, a vers keletkezése óra több mint másfél évszázaddal: világháborúk, fasizmusok, kommunizmusok - s nem csak ezek - megszenvedett tapasztalatával mögöttünk, s számot vetve a világ mai helyzetével is nyilvánvalónak látszik, hogy a költő rendkívül eltúlozza a nyomtatott betű szerepét, hiszen a feltaláló emlékének méltó tiszteletét olyan dolgoktól teszi függővé, amelyeknek beteljesülése a jövőben sem látszik valószínűnek Mai nyelvérzékünk alapján a ha feltételes kötőszavas mellékmondatokban a romantikus költő kételyeit is érezni véljük A nyelvtörténet szerint azonban a ha kötőszó eredetileg hely-, majd időhatározói jelentésű lehetett; s ebből vált előbb a feltétel nélküli időhatározói mondatok, majd a feltételes, megengedő mondatok kötőszavává. A legismertebb példa erre Vörösmarty korából a Toldi Előhangjának első sora (Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon), amelyben a kötőszó jelentése: amikor. Ha tehát a versben a majd ha azt jelenti, hogy majd amikor, akkor a felsoroltak nem annyira feltétekként jelentkeznek, hanem olyanokként, amelyeknek megtörténte csupán az időn múlik. A költeménynek ezt az utópisztikus jelentését látszik bizonyítani a megalkotására választott klasszikus körmondat is, amely világos szerkezetével egy kiegyensúlyozott világrend harmóniáját tükrözi. A vers iskolai értelmezése során vettem észre, hogy bizonyos szerkezeti elemek száma ismétlődik a szövegben. És ezek olyan számok (1, 2, 3, 6, 7, 12, 14), amelyeknek a szakirodalom szerint szimbolikus jelentésük van, s ezáltal - úgy vélem - ugyancsak a vers fent említett olvasatát nyomatékosítják. A számok szimbolikus jelentéséről a Je1képtár című könyvben olvasható: „Az alapszámok javarészéhez megannyi jelképes tartalom fűződik. Minden kultúra a kozmosz és az ember ill. az ember és a föld harmóniájának eszmevilágát látta a számokban. Általános feltételezés szerint a számok közvetlen kapcsolatban állnak a Világtörvénnyel, az Isteni Igazság princípiumaival és ilyenformán ideák és minőségek fejeződnek ki bennük.” Az 1 a Teremtés, a Kezdet és az Első Ok, a tett szimbóluma. A 2 a mozgást és az egyensúlyt illetve a szintézist jelenti. A 3, amely talán a legfontosabb szakrális szám (1+2=3), azt szimbolizálja, hogy az ég és föld egyesülése létrehozta az embert, s ezzel teljessé lett az isteni megnyilvánulás. Ezért a totalitást, az isteni rendet, a tökéletességet, az Isten-világmindenség-ember rendjét, a Világ hármas osztottságát jelenti. A 6 az elv (5) és a megvalósulás (7) közti szám és közismerten a bibliai világteremtés száma. A 7 a világban megvalósuló Isten szent száma, az isteni (3) és a földi (4) tökéletesség összegét adja. A 12 a teljesség és a harmónia száma mint a három többszöröse ill. mint a három idősík és a négy égtáj szorzata. A 14 szimbolikus értéke a megkétszerezett 7-ből vezethető le. A költő hite-vágya művelt, békés, emberséges és igazságos földi világ. Ezt egy olyan versben fogalmazza meg, amely egyetlen szövegtömbből és egyetlen klasszikus körmondatból áll. E körmondat megszerkesztésének szabálya szerint a szöveg két részre tagolódik: a tizenkét mellékmondatból (hat disztichonból) álló előkészítő szakaszra és a két főmondatot tartalmazó utószakaszra (egy disztichon, azaz két sor). Az előkészítő szakasz hat disztichonjában a költő hat feltétel megvalósulásától teszi függővé a befejező szakasz tartalmának bekövetkezését. Az egész vers hét disztichonjának tizennégy sora kereken tizennégy mondatot, s a tizennégy mondat kereken tizennégy állítmányt tartalmaz. Ugyanez érvényes a körmondat előkészítő szakaszára is: a hat disztichon tizenkét sorának tizenkét mondatában tizenkét igei állítmány található. A hetes és a hatos olyan ismétlődésénél, mint a hét ill. hat hexameter-sor, hét ill. hat pentameter-sor, hat versláb sokkal jelentősebbnek tűnik az, hogy a versben hét olyan fogalompár fordul elő, amelyek tagjai egymással ellentétes vagy szembenálló illetve kiegészítő viszonyban vannak (éj - napfény; kard - béke; barom s ördög - emberiség; népzsaroló dús - nyomorú pórnép; kelet - nyugat; ész - szív; föld népe - ég). Itt a teljes szabályosság megvalósulását csupán az töri meg, hogy a harmadik fogalompár bal oldalán két szó áll, s így összesen tizennégy helyett tizenöt. A számmisztikával foglalkozó irodalom nagyfokú óvatosságra int azzal kapcsolatban, hogy túlságosan könnyen jelentésképző szerepet tulajdonítsunk a műalkotásokban a számoknak, ugyanis 100 alatt alig van olyan szám a számsorban, amelynek nincs valamilyen teológiai jelentése. Esetünkben azonban közvetett bizonyítékként szolgál, és a költői tudatosságot látszik igazolni ennek az epigrammának olyan jellegű egyszerisége is, hogy a költő egész életművében az egyedüli, amely klasszikus körmondat, egyedüli, amely hét disztichonból áll, s egyedüli a disztichonokban írott rövidebb versek között, amelyben a mondatok és állítmányok száma megegyezik a verssorok számával. Úgy látszik tehát, hogy a szimbolikus jelentésű számok ebben a versben mintegy a szükségszerűség törvényének erejével támasztják alá az emberiség boldogulásának utópiáját. S ha kételyek is kiolvashatók volnának szövegéből, akkor azok ellenében is. Értelmetlen költői álmodozás volna csupán az egész? Szó sincs róla! Az emberiségnek valószínűleg mindig szüksége lesz utópiákra, csak azokat ne próbálja senki fanatikus ideológiákkal vagy netán éppen erőszakkal megvalósítani. Vörösmarty Mihály költői teljesítményének dicséretére álljanak itt Goethe Természet és művészet című szonettjének befejező sorai: (...) rakoncátlan lélek nem jut sosem fel a nemes tökély tiszta magasába. Ki nagyot akar, szokjék fegyelemre: korlátok között válik el a mester, s a szabadság a törvény adománya. Megjelent az Irodalom Tanári Kincsestár-ban (http://www.raabe.hu/?mg=10&bg=22&b=42).