Egyetemeken megpróbálnak, amennyire csak lehet, hiteles történelem tudományokat folytatni, vagyis egy bizonyos objektivitást elérni. Ez különösen fontos lett, amióta a természttudományok és a technika egzakt kritériumoknak felelnek meg, következetesen univerzális hatást gyakorolva. Azonban ez a reneszánszban megkezdödött és a mai napig tartó követelménynek, a szellemi-szociális-történelmi tudományokban, mindmáig nem lehetett eleget tenni. Valahány múlt évszázadban ezután, ennek a tendenciának a vonalán, inkább sok féltudományos teória és feltételezés keletkezett, melyek dialektikus ellentétben álltak egymással.

Ezek megrögzödött beállítottságai már több katasztrófát okoztak az emberiségnek. Miután a tudomány oda jutott, hogy tudatosak lettek saját határainak a tapasztalatai. Ezzel megváltozott az objektiv valóság fogalmának hite. Többé már nem uralja a valóságot, a valamikor majd mindent megfogható objektivitás reménye, hanem helyet kaptak a mindennapi realitáshoz közelebben álló magyarázatok.

Új tudományok jelentek meg, melyek pld. száz évvel ezelött ilyen formában még egyáltalán nem léteztek. Ezek, tapaszatlatokból kiindulva, megmagyarázzák az egyes fenomének egzakt megismerésének lehetetlenségét. Ide tartoznak, a pszichológia, szociálpszichológia, szociológia, politológia, s általánosabban a filozófiában az új dialógikus gondolkodás, melyeknek kezdete már pár száz éve ezelött, a müvészetben való klasszika átlépésében található. Jelenünkben folytatódnak a legmodernebb tudományok ágaiban, olyan megismerések eredményei, melyeket klasszikus keretekbe nem lehetett elérni.

Most aktuálisan az a probléma áll fenn, hogy a klasszikus formákban felhalmozódott hatalom, sokban fékezi a továbbfejlödést. Nemzeti államokban, tudományos kutatások és tanítások, melyek nem felelnek meg az elöírt programnak, nincsenek engedélyezve. Ezek a zavarok, a fejlödés és a klasszika között, eklatánsan mutatkoznak az Európai Unióban, ahol azonban létszükségü lenne a dialógikus továbbfejlödés.

Az EU további együttmaradásának szüksége van, a nemzetköziség szabad továbbfejlödésére és olyan kutatásokra, melyek elösegítik a nemzetközi demokrácia módszereinek további kidolgozását. Valami teljesen újat, ami eddig még nem létezett a történelemben, de jelenünkben egzisztenciális jelentöségü lett. Mert a nemzeti demokráciák, amelyek eddig müködtek, történelmi tapasztalatok szerint, több katasztrófát okozva, a mai helyzetben már nem alkalmazhatók.

De ha rájövünk arra, hogy a történelemben nincs objektiv igazság, az még nem jelenti azt, hogy tetszés szerint irhatjuk történelmünket. Vagyis a görög eredetü klasszikus elképzelés szerint, magunkat a központba téve, a körülöttünk történteknek csak akcidentális karaktert adjunk. Ez a felfogás, az újabb korban lett egyáltalán tudatos politikai problémává, amikor megjelent a demokrácia fejlödésében, az emberi egyenjogúság.

Ez az új demokrácia figyelmen kivül hagyása, nagy hatásban okozta, a többnépességü Habsburgmonarchia szétesésének folyamatát. Amelyben nem csak az idejét múlt monarchia, nemesi privilégiumai értek véget, hanem (ami ugyanolyan fontos, de sajnos eddig nem kapott kellö figyelmet) az évszázadokon nyert, különbözö népek közötti együttélés, pozitiv tapasztalatai is elvesztek. Az a „köziségi elv“, nem lett felismerve, ami pld. az Amerikai Egyesült Államokat világhatalommá emelte.

A nemzetköziség és a nacionalizmus dialektikája nem lett az általános fejlödés irányába engedve, hanem az uralkodó nemességtöl a monarchia megmentésére lett kihasználva. A különbözö népek klasszikus kultúrája és a Francia Forradalom utáni politikai tudat kialakulása, ellentétek szítására lettek bevetve, melyek közvetlenül a két világháború okainak alátámasztásához vezettek. A háború borzalmai a népek között nehezen gyógyítható sebeket vágtak, melyek száz év utáni egymás közötti megbocsájtás folyamata következtében, jelenünkben, az EU –ban egy új dialógikus kapcsolatot nyitottak meg.

Ha megfigyeljük azokat a tényeket, amelyek a történelemböl ránk maradtak, azokból fantázia nélkül (vagy legalább is csak valamennyi reális fantáziával) lehet következtetni, hogy a magyaroknak nagy részük volt a Habsburgmonarchiában megkezdett nemzetköziség továbbfejlödésének megakadányozásában. Inkább az utóbbi két nagy európai háború okainak alátámasztásában voltak talán túl nagy részük is. Belátni azokat az elkövetett hibákat, valószinüleg sokat segítene Magyarországnak az EU-beli asszimilálásában, meg a szükséges nemzetköziség kialakulásban.

Mostani szociálpszichológiai ismeretek szerint, (amelyek még száz évvel ezelött nem voltak tudatosak) azokat a már több évszázadi együttélés tapasztalatait tovább lehet, a jelenlegi nemzetközi együttélés formáihoz kifejleszteni. A közös egymásra való pozitiv hatásokat kell a történelmi feledésböl kiemelni, tudatossá tenni, hogy hiteles alapok legyenek adva a mostani (újbóli) egyesülésnek, egy nagyobb egységü Európai Unióban.

Ehhez a folyamathoz szükséges a klasszikus nemzeti történelmek átírása. Megszabadítva az egyoldalúan keletkezett ellentétektöl. Tudatossá tenni azt a dialektikus mechanizmust, mely a klasszikus etikából kiindulva, az emberi kapcsolatok deformálódásához vezettek.

Rögökig vannak leüllepedések a nemzeti történelmekben, melyeket csak alapos felvilágosító munkával lehet feloldani, hogy tudatosított fejlödési mozgósítás indulhasson meg. Erre az EU-ban konkrét szükségletesség mutatkozott, miután a nacionalista maradványok közvetlenül zavarják és veszélyeztetik a továbbfejlödést.

Hogy melyek azok a maradványok, melyektöl fel kell szabadulni, mert a nemzet-köziségi együttlétet zavarják? Azt dialógikus gondolkodással lehet feltárni. Amikor megpróbálunk, úgymond, „a mások fejével is gondolkodni“. Átgondolni, hogy mi az ami ellentétben áll a többiekkel való békés együttéléshez? Mi az amit mi csak önzö érdekböl állítottunk fel? Vagy mi az ami, csak dialektikus meggyözö hiúságú, áltudású formalitás? Persze ezeket nem hogy csak nehéz, a sokszor több száz éves klasszikus megszokás, meggyözödése után megismerni, hanem még nehezebb beismerni.

De jelenünkben a beismerés nem azért történik, mindig nagyobb dialógikus dimenzióban, mert az emberiség általánosan megokosodott és belátta volna úgymond, morálisan az eddigi hibáit. Hanem a technikai fejlödés elérte a klasszikus csúcspontját, ami a lét vagy a nemlét, alternatívája elé állított bennünket. Tehát, itt kell, most dönteni, dialógikusan. Klasszikus- dialektikus meggyözésre már nincs idö.

Ha a lét alternatíváját válasszuk, akkor meg kell kezdeni a környezethez, vagyis a társadalomhoz és természethez, a dialógikus kapcsolat felépítését. A jelenleg már többfelé megkezdett igyekvés, a dialógikus viszonyok iránt , nem csak a családban, népben, nemzetben, államban, hanem az EU nemzetközi viszonyában is meg kell hogy jelenjen, ha ezt az egyesülést továbbra is meg akarjuk tartani.

Ehhez szükséges, hogy az egyes nemzetek, melyekböl az EU összeállt, a történelmileg zavaró tényezöiket feltárják, tudatosan feldolgozzák és dialógikus megbeszélésre kiállítják. Ténylegesen minden nemzetnek a saját maga történelmével kell kezdenie. Elöbb ki kell keresni és ellenörizni azokat a részeket, melyek saját magában is feltünnek, hogy nem fedhetök a valósággal. Azután meg nyitottnak kell maradni és válaszolni, a más népek-nemzetek kritikájára is.

Mindez alkalommal, ha igazi békés kiegyezést akarunk, fel kell hagyni a klasszikus ideál „igazi igazságával“ ami konsekvensen, klasszikusan sem létezik, (és soha nem is létezett) ami a számtalan történelmi tragédia okozása bizonyítja. A dialektikus „meggyözö müvészetet“, mely a klasszikus hösiesség, büszkeségével (butaságával) a történelemben több katasztrófába torkolt, csakis dialógikával lehet átlépni.

A dialógikus elem, amely már amióta történelmet ismerünk, mindig létezett, de a dialektikus eröszaktól a mai napokig is vissza lett szorítva, habár a háttérben minden dialektikát tartott és tart (ezért olyan nehéz a dialógikát a dialektikától megkülönböztetni). Szükségletessége a 20. század második felében, a nemzetközi politikában jelent meg, nyilvánvalóan a lét és megsemmisítés alternativájában.

Ez az emberiség számára jelenünkben egzisztenciálisan fontos téma, a dialógika megértése és praktikus alkalmazása, aktuális kifejezésre jut Nemere István „Magyarország Története“ címü müvében. Konkrétan lehet benne felismerni a dialógikus elemeket, a történelem új gondolkodási mód szerinti interpretálásában, mely a múlt klasszicista történelem írás szükségszerü átlépését reprezentálja.

Nemere eltalálta azt a hangot és müfajt, ahogyan történelemröl manapság aktuálisan még lehet írni. Literális bravúrral fejezi ki azt, ami kimondható, minden elragadtatott túlzás nélkül, felhasználva a régi fennmaradt krónikákat, értelmileg alkalmazva a legújabb humántudományos ismereteket, redukálva azokra a tartalmakra, melyek még tényekkel alátámaszthatók.

Nem kihagyva, hanem rámutatva olyan túlzásokra is, melyek nacionalista romantikus buzgóságban keletkeztek, melyeknek azonban racionális bizonyítékai hiányoznak. Leginkább ezek az irracionális túlzások azok, amelyek különösen a környezö népeket provokálják, sokszor mélyen meg is sértik. Ezeket kell kimondani, nem szabad elhallgatni, szellemileg-lelkileg feldolgozni, ha szükség van rá, bocsánatot kérni és viszonyozva a megbocsájtást elvárni. Ebben rejlik a jelen idök szükséges dialógikája.

Nemere nemzetköi színvonalú hozzáállása a magyar történelemhez, közvetlen nemzetközi tapasztalataiból ered, s nem utolsó sorban, hanem lényegesen az eszperantó befolyásának eredménye képpen. Annak a dialógikusan, különbözö nyelvekböl, müvészileg összállított, a klasszikus lingvisztikát átlépö nyelvnek a hatása, melynek kezdeményezöje L. Zamenhof, történelmileg is teljesen, az új dialógikus gondolkodás megjelenésének idejéhez tartozik.

Ebben a müben eredö új megértési mód, nem csak a magyar történelem szükségletes dialógikus értelmezésének fontos, hanem egész Közép-európának, mely teljesen aktuálisan az Európai Unióban fontos.

A Habsburgmonarchiában el lett érve a feudalizmus csúcspontja. A gazdaságának éghajlatilag és tájszerint kedvezöen fekvö országok, egy közös állami hatalommal lettek összefogva, mely egészen a késö középkorig Európában (politikailag ekkor világnak is értették) mint nagyhatalom tudott müködni. Majd 500 évet tudott Ausztria ebböl profitálni.

Az u.n. „tereziánikus ember“ év századokon keresztül lett meghatározva, a különbözö népek és fajok kapcsolatában. Ök éltek, dolgoztak és harcoltak közösen, ugyanaz állami uralkodás alatt. Közösen lettek elnyomva és kizsákmányolva, ugyanazon felsöbb osztályoktól. De közösen élvezték az élet örömeit is, házasságokat kötöttek, gyerekeiket tanítatták ugyanabbban a kultúrális történelmi hagyományban. Sokszor csak a megörzött nyelv volt az egyetlen különbség a népek között. Az uralkodó nemesek és klerikálisok a közös latin nyelvvel kommunikáltak, több mint 300 évig.

Ezt a közösségi dialógikus módot kifejezni szükséges jelenünkben a történelmi leírásokban, az eddigi csakis klasszikusan, leginkább csak dialektikus ellentétekben közvetített különbözö uralkodók közötti háborúzások helyett. Hogy ez az új stílus meg tudjon történni, szükséges volt különbözö tudományok kifejlödésére, öszinte, hiteles megismeréssel és azok határai képességeinek beismerésével.

Legtöbbet segített a történelmi tudományok relativizálásában a pszichológia. Új tudomány, alig több mint száz éves. Hogyha meggondoljuk, hogy a történelmi események leírása majdnem olyan régi, mint magában az írás, miután csakhamar jelentkezik a klasszikus megértés rögzített kívánsága, az egyetlen igazságig (vagyis a szent írásig). Így tud megmutatkozni a történelem dialógikus megértésének szükségessége jelenünkben.

A pszichológiában magában keletkezett egy új ágazat (eddig még nem több mint 40 éves) a „narrativpszichológia“. Mely egyes lelki zavarok terápiájára van alkalmazva, elmeséléssel. Nagyon alkalmas ezt a metódust felhasználni, a klasszikus történelem értési zavarainak terápiájára is, amelyek a múlt történelmében nagyon sok tragédiát és szenvedést okoztak az emberiségnek (kiváló pld. a nacionalizmus).

A leghitelesebb stílus a történeti események visszaadására, (minél elöbbi annál találóbb) az „elmesélés“, a jelenlegi tudományos ismeretek alkalmazásának hozzájárulásával. A történelmi „tudások“ –hoz midig hozzá kell hogy járuljon, az öszinte beismerése a nem teljes tudásnak. Mert a történelem problémája nem a kimutatott „tények“ pontatlansága, hanem a leírott történetekbe kimondottak pontos hite.

Ebben a Nemere Istvántól való müben megtalálható, a jelenleg történelmi leírásokhoz szükséges dialógikus viszony, a tudományos objektivitás utáni igyekezettel.